Átváltozás

3 (1)

Átváltozás

Tilda nem érezte sürgetőnek a házasságot. Talán önmaga is úgy gondolt rá, akár egy rutin orvosi vizsgálatra, vagy egy olyan, viszonylag szűk körű, társadalmi kötelességre, melyet – főként nagyszülei, majd később szülei is – haladéktalanul erőltettek, és szorgalmaztak.
Általában az idősebb férfiakhoz vonzódott. Mint később állította, számára az elfogadható korkülönbséggel egyenes arányosságban nőtt az adott illető férfi mentális, és érett intelligenciája. Valójában az utóbbi tíz évben kezdett rászokni – bár ezt magának sem volt hajlandó beismerni -, hogy minden férfiban alig látott apját próbálta meg megkeresni.
Apja amolyan kamionsofőr, és teherautóvezető volt, aki ha egyszer útra kelt, mert szólította a pénzkereset felelőssége, akkor örültek, ha egy hónapban legfeljebb, ha egyszer hazalátogatott. Tildának különösen az ment az agyára, és eleget idegeskedett miatta, amikor anyával éppen boltba, vagy a helyi kistermelői piacra mentek bevásárolni a legtöbb szomszéd, vagy ismerős ember kedvére csámcsoghatott a Krum családról szaftos kis pletykákat.
– Szervusz Tildácska! – köszönt neki egy idősebb nénike, aki nagyot hallott, így azt szerette, ha valósággal ordítanak vele. Így teljesen természetes, hogy a kis közösségben előbb-utóbb minden titok hamar kitudódott. – Apáddal mi a helyzet? Rég nem láttuk!
– Kezit csókolom Klára néni! Hogy tetszik lenni? Apu dolgozik!
– Á! Érthető! Főként a mai világban, amikor az ember kétszer is meggondolja, hogy mit is vásároljon! – a legtöbb esetben most is arról volt szó, hogy a kíváncsiskodni vágyó öregasszonynak pletykákra volt szüksége, mert a kíváncsiság mentette meg a totális unalomtól.
– Ne tessék haragudni, de mennem kell, mert segítenem kell anyunak! – azzal egyszerűen kénytelen volt otthagyni az öregasszonyt, mert ha egyszer az mondókájába kezdett, akkor napestig nem hagyta abba. – Viszontlátásra!
– Szervusz kincsem! Mondd meg az apádnak, hogy üdvözlöm! – kiáltott még utána rikácsoló, rekedtes hangján.
Tilda szoborszerűen szép volt, különös teremtés, és elmúlt huszonöt, mégis sokszor szándékosan úgy kezdett el viselkedni, akár egy habókos, kissé szeleburdi fruska. Már rég elhatározta, hogy ő bizony műsorvezető lesz, vagy valami efféle, hiszen a média világa mégiscsak jobban fizet minden más állásnál, és szerencsés, vékony alkatával bárhol megállhatta a helyét, hiszen már a helyi rádióban is próbára tehette fejlődni képes képességeit, és kreativitását.
Tilda nem csupán kedves, közvetlen volt kezdetben a legtöbb emberrel, de mintha áradt volna belőle valami földöntúli jóság, és nőies kellem, ami szinte a legtöbb emberre rendkívül jó hatással volt. Nem volt benne semmi mesterkélt erőltetettség, vagy felszínesség, mely főként a mostani kor sajátja, és ezt az emberek többsége, akárcsak munkaadói nagyra értékelték.
Később kis híján majd megszakadt a szíve, hogy bármennyire is eljárt egy magán beszédtanárhoz, és beiratkozott drámatanfolyamra, vagy balettozni is eljárt, csakhogy minél kecsesebben, nőiesebben legyen képes mozogni a színpadon – ha odakerül a sor -, a felvételi bizottságban ücsörgő vénséges, csúf docensek, és igazgató egyértelműen nem javasolták, mert mint mondták: a színészet egész embert kíván, és Tildában – bár kétségtelen, hogy roppant tehetséges, és ígéretes jövő állhat előtte, sajnos még nincs meg az a fajta különleges, kreatív szikra, mely ehhez a pályához szükséges.
Csupán később tudta meg az egyik ismerősétől, hogy az ún. „kreatív szikra kifejezés” gyakorlatilag egyet jelentett a flegma, arrogáns, bunkó stílussal, melyet sajnos a legtöbb jól kereső művész óhatatlanul is a magáévá tesz az évek során, hogy talán ezzel védje egyébként is sérülékeny egoját, és személyiségét.
– Jaj anyu! Miért nem sikerül nekem semmi sem ezen a világon?! – tette fel magának, és anyjának a kérdést krokodil-könnyzáporok közepette volt gyerekszobája sötét magányában, mikor senki sem láthatta. – Olyan ostobának, és szerencsétlennek érezem magam!
– Ugyan már kincsem! Te is tudod, hogy fantasztikusan tehetséges vagy, amit még nem ismertek el! De ami késik nem múlik! Az életben mindenki kap pofonokat! Neked az a dolgod, hogy megtanulj talpraállni, és szembenézni, határozott talpraesettséggel a problémákkal! Nemsokára lesz egy meghallgatás a tévénél! A kedvemért szeretném, ha elmennél, hátha jól sülne el! – anyja mindig sikeresen elérte, hogy egy-egy aprócska manipuláció fejében lánya újra képes legyen hinni saját képességeiben, és abban, hogy a Krum családban ő, igenis többre hívatott.
A helyi tévé székház éppen a főutca egyik sarkán álldogált, viszonylag egymagában. A szigorú, kavicsos betonudvar semmi kétséget sem zárt ki, hogy Tilda jó helyen jár. Szándékosan konzervatív, irodai ruhadarabokat választott magának. Fekete térdig érő szoknyát, hófehér blúzt, haját kicsit szigorúbb kontyban feltűzve viselte, melytől egyszerre határozottabbnak, és magabiztosabbnak is hatott a megjelenése. S bár nagyon zavarta, hogy elülső metszőfogai mintha kilógnának a szájából, megpróbálta enyhén telt ajkaival beszívni fogait, hogy természetes benyomást kelthessen. Elvégre a legfontosabb a legelső benyomás! Hogy utálta ezt a szót, hogy „benyomás” mégis tudta, hogy egy újabb felkínált lehetőséget dobott neki most az élet, és ő volna a világ legidiótább lánya, ha nem ragadná magához a kezdeményezést.
Kellemesen simogatta alabástrom bőrét a dédelgető napsugár, amikor belépett az ajtón, és máris a recepción találta magát, ahonnét egyenesen átirányították egy irodahelységbe, ahol nyolcan ültek, főként férfiak, egyetlen fontoskodó nő társaságában, aki viszont szúrós, gyanús szemekkel folyamatosan őt kezdte vizslatni, amint betette ide a lábát.
– Üdvözöljük kedves Tilda! Azt gondolom, hogy a szokásos sablonos bevezetőt most egészen nyugodtan átugorhatjuk, ha nincsen kifogása! – közölte vele egy megnyerő modorú, kissé mézes-mázos, fiatal igazgató, akiről később kiderült, hogy ő a tévé kreatív főnökségének egyik tagja, tehát ildomos vele jóban lenni. – Miért jelentkezett hozzánk, ha szabad kérdeznem?
A legtöbb résztvevő, aki a nagyalakú asztal mögött foglalt helyett, és látszólag rendkívül komoly, és elszánt arcot vágott, most szemlátomást megpróbált egy fokkal kíváncsibbnak, érdeklődőbbnek mutatkozni, elvégre cseppet sem az volt az eredeti cél, hogy a fiatal munkavállalót, már a legelső interjún megrémisszék, vagy belé hozzák a feszültségteremtő idegeskedést.
– Úgy gondoltam, hogy jó ugródeszka lehet, és fejleszthetem kognitív, és kreatív képességeimet! – tudta magáról, hogy betanult, sablonos, unalomig elismételt közhelyeket, és kifejezéseket puffogtat, de ha csak elszólja magát arról, hogy igazából színésznő szeretne lenni, meglehet ennek az álláslehetőségnek is lőttek, és nem venné a lelkére, ha megint végig kellene hallgatnia egynehány szomszéd kissé becsmérlő megjegyzését a munka világáról, és a reális kereseti lehetőségektől.
– Olvastuk az önéletrajzát! Megjárja! Mégis úgy érezzük, hogy magácska nem az, akinek mutatja magát! – szólalt meg egy minden lében kanál, középkorú, öltönyös fazon, akinek mindenkiről megvolt a maga jól fésült, mélyenszántó véleménye.
– Ugyan már Gyurikám! Adjunk ennek a szimpatikus, ifjú hölgynek a lehetőséget, hiszen te is láthatod, hogy ég a vágytól, hogy a csapatunk tagja lehessen! – a marcona nő most végre megszólalt. Mintha kígyó sziszegett volna az ember füleibe.
Tildát tehát – ki tudja mi okból? -, felvették, és nemsokára boldogságtól repesve újságolta kíváncsi szüleinek, hogy mennyire jól sikeredett beilleszkednie a tévé, és média világába, és természetesen kisebb-nagyobb munkákat, megbízásokat is kapott. Ilyen volt többek között, mikor megnyitotta kapuit az új barkácsáruház, és az újdonsült újoncnak ez éppen kapóra jött, hogy egy kicsit élőben is tanulmányozhassa a tudósítók világát. Arról nem is beszélve, hogy a kamerarutin magabiztosságot, határozottságot, szakmai felkészültséget tett lehetővé, melyet ugyancsak díjaztak a filmes szakmában tevékenykedők.
Az idő gyorsan elrepült, és Tilda azt vette észre, hogy a kezdeti félénkségét teljesen, és sikeresen levetkőzte, és komolyabb, referenciális munkái mellett eldöntötte, hogy megint megkísérti sorsát és megint jelentkezik a Színművészetire. Talán a mostani alkalommal – ki tudja? -, hátha kecsesesebbnek mutatkoznak a tanárok.
Egy derűs április közepi napon, amikor minden természeti előjel arra utalt, hogy kellemes idő lesz, telis-tele váratlan, meglepő szerencsés fordulatokkal, Tilda felkerekedett Budapestre, ezúttal saját keresetéből vásárolt Honda autójával, és magabiztos önbizalommal, melyre csak az utóbbi időben tehetett szert.
„Nem kell kapkodni, izgulni!” – biztatta magát. Különben is, ha a sok feszültségtől gyomorgörcs, és hányingere lesz, akkor aztán megette a fene az egészet, mert akkor megint csak befellegzett további álmainak.
Kellő magabiztossággal nyitotta ki a Vas utcai épület nagy szárnyas ajtaját, és önmagában azért izgult, hogy ne törjenek pálcát feje felett olyan vadidegen emberek, akik még csak azt sem tudhatják, hogy kicsoda.
Szerencséjére néhány oktatónak máris ismerős volt az arca, mert a kis pesti településen egy tinédzsereknek készült sorozatban is feltűnt, és bár csupáncsak néhány mondat volt a szövegkönyvből a szerepe, mégis sikerült annyi színészi, magától értetődő rutinossággal, és ősi ösztönösséget vinni játékába, hogy afelett nem mehettek el szó nélkül azok, akik láthatták.
– Kiskegyed annyira ismerős nekem, csak azt nem tudom, hol találkozhattam Önnel! – vette tüzetesen górcső alá az egyik felvételiztető oktató.
– Jaj Mikikém! Hát tudod! Az a rózsaszínes sorozat a tévéből! – vette át a szót az egyik tanár.
– Tényleg! És mondja csak kedveském, hogy sikerült szert tennie erre a munkára? – szúrós szemeivel valósággal átlyukasztotta Tilda megmaradt önbizalmát, és határozott optimizmusát is.
– Szerencsém volt… – nyögte ki, mert torkát gombócokként szorította össze a félelem. Ha volt is önbizalma, vagy kellő, határozott bátorsága, az most szinte percek alatt füstté vált, és átadta a helyét valami ragadós, fekete szuroknak, mely fenyegetőn körbe vette.
– Hát… nem bánom! – mondta ki végső ítéletét a főnökszerű oktató, majd rá is írta az adatlapjára, hogy megfelelt.
Tildánál boldogabb, és kiegyensúlyozottabb embert nem is lehetett volna elképzelni, hogy végre hosszú, és viszontagságos életében elkövetkezhetett ez a viszonylag boldog periódus.
Néhány héttel később már megismerkedett egy összejövetelen későbbi szerelmével, aki jó pár évvel idősebb is volt mint ő, így a romantikus titokzatosság lengte körül párkapcsolatukat. Tilda szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy párját még ne mutassa be szüleinek, akik kitértek volna a béketűrésből, ha meglátják, hogy a férfi fényévekkel idősebb, és tapasztaltabb is mint egy szem lányuk.
Aztán beütött a krach. Összeszokott hét év után az egyik bulvármagazin máris tudatta nagy szalagos vezércikkben, hogy szakított az álompár! Amit Tilda ki nem állhatott, és amivel csupáncsak most szembesült az az volt, hogy a fővárosban mindenki a szenzációt, és az újabb pletykálkodást tartotta mérvadónak egy-egy híresebb közszereplővel kapcsolatosan.
Egyik barátnője tanácsára azonnal beperelte az adott bulvármagazint, és bár fogalma sem lehetett arról, hogy mennyi jogi felhajtással, és hírveréssel fog ez járni, mégis a következmény az lett, hogy jóformán busás haszon üthette a kezét.
A Színművészetin megint volt egy férfi az életében, akivel viszont jóbarátok tudtak maradni, hiszen megbeszélték, hogy mindketten karriert szeretnének, és majd csak, ha már minden tökéletesen elő van készítve a családalapításhoz, csakis akkor fogják kapcsolatukat elmélyíteni a külvilág és egymás számára.
Abban a pillanatban, hogy négy év megfeszített és kőkemény munka után végre megkaphatta diplomáját, és jogosan kijelenthette magáról, hogy színművész lett, nem csupán névlegesen egy valaki, aki a kamerák kíváncsian kutató szeme előtt eljátssza a felkínált szerepeket, Tilda úgy érezte elég éretté vált arra, hogy gondoskodó férjet találjon magának.
A hírnév egyik tulajdonsága és veszélye, hogy a legtöbb híres ember nem a megszokott módon kénytelen viselkedni bizonyos szituációkban, és mivel itt színészekről beszélünk, éppen ezért a legtöbb színész szeret azzal a közhellyel takarózni, hogy az ő szakmájuk rendkívül szerteágazó, és összetett, és mivel van, hogy egy-egy akár hónapokig is eltartó filmforgatás, vagy színdarab kedvéért jóformán teljesen össze vannak zárva a másik kollégájukkal hihetetlen naggyá válik a nyomás, és a kísértés. De Tilda belső parancsra megfogadta magának, hogy ha már választ valakit élete párjául, akkor azt a leghatározottabban a szíve parancsára fogja megtenni, és így is tett.
Nem tudni, hogy az egyik Celeb-személyiség miként, vagy, hogy hogyan tudhatta meg a bizalmas, és titkos információt, abban a pillanatban, hogy a Covid járvány csak egy hajszálnyit is enyhült, Tilda máris árnyas kert, lugasos fák tövében kimondta a boldogító igent a legközelebbi, szűk barátok körében. Kicsit fájlalta, hogy imádott szülei nem lehettek ott mellette, legfeljebb csak két mindig hűséges, és megbízható barátnője, azonban ez sem tántorította őt el attól, hogy megtanuljon igazán és őszintén boldognak lenni.
S mert már vérbeli színész volt a legtöbb kívülálló, aki híven követte életének pillanatait főként a közösségi média oldalain szinte meglepődött azon, hogy Tilda mennyire kordában képes tartani érzelmeit, és hangulatait. Hiszen ezt tanulta négy hosszú, kemény éven át, hogy miként is válhatna majdnem tökéletes manipulátorrá, akinek estéről-estére, ha felmegy a függöny, akkor a nézők számára minden esetben a maximumot illik nyújtani, és minél jobban, és tökéletesebben végzi a munkáját valaki az illúzió, és a megtévesztés művészete annál körmönfontabb és sikeresebb.
Tilda – mondhatni -, ezt követően sikert-sikerrel halmozott. Mind a tévé, mind a rádió, és a színház egyaránt foglalkoztatta és számítottak is rá, hogy mivel fogja őket elvarázsolni. Később – nem lehet tudni észrevette-e -, de azok a bizonyos barátságtalan, irritáló, felszínes barátok, és ismerősök kezdték körbevenni, akár a döglegyek, vagy piócák, és félő volt – főként az igényes közönség részéről -, hogy Tilda is beskatulyázta önmagát, mert előbb-utóbb személyisége is totális átváltozáson ment keresztül.