Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Gyüttment
Különös utakat tud kijelölni a Teremtő, ha azt kívánja, hogy egyik báránykája az ő hatalmas nyájának egy bizonyos közösségéhez tartozzon. Véletlennek tűnt sokáig, hogy engem erre az ösvényre kanyarított, a húsz év távlatából azonban, melyet közöttük töltve a hátam mögött tudhatok ma már, most mégis olyan sorsszerű egyenességgel húzódik előttem ez a sugárút, mintha úgy tettek volna rá, akár egy sínre, amelyről letérni nincs értelme. Gyerekkoromban mit sem tudtam a svábság mibenlétéről, soha szóba nem került a téma, miért is lett volna így. Egy vidéki kisvárosban nőttem fel, éltem a fiatalok hétköznapi életét.
Gimnazista voltam már, amikor világossá vált, hogy – habár kisebb gyereknek közelébe ritkán kerültem, mivel egykeként nevelkedtem kis családomban – szívesen és eredményesen foglalkoztam az egy-egy nyaralás vagy rokonlátogatás során közelembe kerülő nálam fiatalabb csemetékkel. Így jött a sugallat pályaválasztásommal kapcsolatos nagy tanácstalanságom közepette, hogy tanító legyek. Ez is történt. Később, ifjú pályakezdőként egy nyáron át törtem a fejem, hol is helyezkedhetnék el. Ekkor ért az első nagy szerencse. Drága szüleim semmiképp sem szerettek volna olyan intézményben látni, ahol túl sok a bőrszínéből adódóan nehéz sorsú gyermek, így egy olyan iskolát szemeltem ki édesapám segítségével, ahol ilyesmi nemigen fordulhatott elő akkori ismereteink szerint. Ez a kis sváb település, ahová azért vettek végül fel, mert németet tanító pedagógust kerestek, én pedig megfeleltem a követelményeknek, végül az ott eltöltött majd’ húsz év alatt a második otthonommá lett.
Voltak érdekes sztorik ebből az időből, többségük megmosolyogtató és egyben elgondolkodtató. A falu népe nem igazán tartozott a szerencsések közé, ha a történelem folyását vesszük figyelembe. Mint a hozzájuk hasonlók, ők is részesei lettek a háború utáni elhurcolásnak, sokan közülük megjárták a munkatáborokat. Aki hazajött, súlyos örökséget cipelt élete végéig. Mára már csak kevesen élnek közülük, az azonban mindannyiukba beleégett, hogy nem volt szabad beszélni sem arról, hogy mi történt velük idegenben, sem a svábot, mint nyelvet nem vehették a szájukra. Hisz annak volt betudható, hogy elhurcolták őket. Így hát, ha kellett, lefelejtették az őseiktől tanult anyanyelvet.
Egy alkalommal éppen hazafelé tartottam az iskolából délután, amikor két idősebb nénit láttam közeledni a buszmegálló felé. Messziről hallottam már, hogy nem magyarul beszélnek egymással, de azt nem értettem, hogy miről folyt a diskurzus. Ahogy közelebb értek, egyszeriben arra lettem figyelmes, hogy elhallgattak, némiképp halkabban magyarul váltottak néhány szót, aztán rám néztek, köszönésképpen bólintottak, és mentek tovább. Azazhogy mentek volna, ha utánuk nem szólok kedves mosollyal az arcomon: „Grüß Gott!” Erre először nagyot néztek, aztán széles mosolyra fakadtak, integettek, majd tovább folyt a beszélgetésük ezúttal már svábul. És én még akkor sem értettem egy szavukat sem. Később derült ki, hogy miért.
Német nemzetiségi szakon voltam végzős sok évvel később, amikor ki kellett választanom a szakdolgozati témámat. Az otthoni dialektusról írtam, és az iskolában folyó népismeret tanításáról. Legalábbis úgy nagyjából. Hozzátartozott az anyaggyűjtéshez, hogy elmentem néhány alkalommal a helyi idősek klubjába sváb szavakat, mondókákat, verseket, dalokat gyűjtögetni. Be kell vallanom, óriási szerencsém volt, hogy kedves helyben lakó kollégám elkísért, mert nem tudom, egyedül hogyan boldogultam volna. Beültünk a klubszobába, és körbevettek a nénik. Magyarul beszélgettünk, és beszéltek hozzám svábul is. Diktafonnal is felvettem. Máig megvan, és az is, hogy tulajdonképpen egy kukkot sem értek belőle. A kollégám fordította, hogy mit mondtak, mert neki az anyukája révén már sok éve ráállt a füle. Elváltozott német nyelv volt ez, amelyben nem volt meg minden magyar kifejezés megfelelője, ezért ami hiányzott azt kiegészítették szép magyarsággal. Fura, kanyargósan csiklandozós volt ez a kevert nyelv, amely olyan természetesen jött a szájukra, mint az evés vagy az ivás. Még az is időbe telt, mire rájöttem, mikor használnak éppen magyar szót, annyira összeforrt a közösségben a két nyelv használata.
Egy harmadik emlék az otthoni napokból szintén a buszmegállóhoz kötődik. Olyan közösségi találkahely volt az, mint a templomkert mise után. Itt történt meg, hogy már javában az iskolában dolgoztam, vagyis legalábbis látásból ismertek az emberek. Vártam a buszra, amikor egy idősebb bácsi lépett mellém. Többször rám nézett, azt kutatta emlékezetében, ismerős vagyok-e valahonnan, muszáj, hogy az legyek, ha itt állok, éppen ebben a megállóban. Végül nem állta meg, érdeklődött néhány mondattal, ki fia-borja vagyok. Amikor tisztázódott, hogy az iskolában tanítok németet, bólogatva közölte, hogy az ő unokája is odajár, és mielőtt megérkezett a busz még intézett hozzám egy mondatot:
– Du bist eine schöne Frau! (Szép asszony vagy!) – akkor már nem lehetett nem mosolyogni, zavartan köszöntem meg a bókot, aztán sietve felléptem a várakozó járatra. Attól fogva mindig intettünk egymásnak a bácsival, az unokája pedig rég kijárta az összes iskolát.
Teltek-múltak az évek. Már éppen meg akartam válni iskolától, közösségtől, amikor a sors más úton fordított vissza hozzájuk. Az utolsó évben megismertem életem szerelmét, aki épp ebből a kis faluból származott. Nem volt könnyű a döntés, mert választanom kellett. Követem őt a fővárosba vagy maradok otthon, ahol édesanyám súlyos betegsége lelkiismeretem hangján kötött volna ágyhoz és asztalhoz. A forgószélhez tudnám hasonlítani azt az évet, amikor mindez megtörtént, mert úgy kapott fel, és szédít azóta is, hogy még ma is nehezen hiszem el a közelmúltat.
Egy napon, tavasz elején bementem az iskola igazgatójához, és elmondtam neki tervemet. Ő maga is kételkedett a dolog sikerességében, mivel ismerte családi körülményeimet, de biztatott, és ígéretet tett, hogy kapcsolatai által segít munkahelyet szerezni a fővárosban. E beszélgetés során hallottam először azt a kifejezést, amit azóta is elmém egyik rejtett zugában őrzök érdekessége miatt. Sokáig – tán mindmáig – „gyüttment”-nek mondták itt azokat az embereket, akik nem falubeliek vagy nem német nemzetiségűnek születtek, hanem úgy jöttek máshonnan. Beszélgetésünk jólesett, kevés ilyen alkalom adódott, mert mindig elfoglaltak voltunk. Ez azonban amolyan búcsúnak tetszett, s habár én magam is az imént említett kategóriába tartozom származásom szerint, sosem éreztem magam annak.
Attól kezdve mégis figyelni kezdtem. Jeleket kerestem, ahol nyilvánvalóvá válhat, hogy melyik oldalra tartozom. Sokat töprengtem, mitől válik valaki azzá, „gyüttment”-té. Lehetséges-e, hogy idővel megszűnik ez a státusz, és őslakosként néznek az emberre. Befogadják valaha, s neki mit kell tennie érte, ha ez olyan fontosságot és jelentőséget nyer az illető számára, hogy életét kötné oda. Hogy nevem svábbá lett az elmúlt években, még nem feltételezte, hogy intravénásan rögtön nemzetiségi szemléletet és érzületet is kaptam. Nem is a házasságommal alakult ki bennem. Az előtte eltelt évek során váltam ilyen érzületűvé, amikor félteni kezdtem a nyelvet az elmúlástól, a hagyományt a megfakulástól. Hiába nem voltam sváb, mégis szívesen mentem a falusi és aztán a pesti iskola öltözőjébe is alakomra megfelelő népviseletet keresni, s viseltem is szégyellős büszkeséggel egész napon át áprilisban, a Népviselet napján, pedig hazudnék, ha azt állítanám, nem futott át rajtam időnként a gondolat, mit keresek én itt, és ebben a ruhában.
Nosztalgiázás közben végül aztán sok emlék merült fel a múltból, mosolyra és boldogságra okot adó képek, amikből mára már tudom, hogy nem tartozom, s tán sose is tartoztam a kívülállók körébe. Szépek és tanulságosak voltak az elmúlt évek. Cinkos összepillantások, hatalmas nevetések, egyetértésben zajló beszélgetések merülnek fel bennem. Kollégáim a szövetséges mosolyával segítették beilleszkedésemet, amikor néhány éve Pesten kezdtem meg ténykedésemet, és nem is hittem volna, hogy ennyi év után is tanulhatok még újat, és taníthattam nekik magam is.
Természetes volt a német szó a nemzetiségi közösségben, és csak még büszkébb lettem rá, hogy bírom e nyelvet, amikor a képviselőtestület keresett meg azzal, hogy lépjek tagjaik körébe. Az apró iroda, ahová havonta meghívást kaptam az ülésekre, német kiadványokat rejtett a könyvespolcain, és enyhe déjà vu érzésem lett, amikor meghallottam, ahogy egymás között csak úgy pattog az édes anyanyelv, amelyet a családból hoztak. Nem volt abban egyetlen árva magyar szó sem, s hogy mégis értettem diskurzusukat, roppant büszkeséggel töltött el. Itt azonban nem azért hallgatott el a német nyelv, mert tilos lett volna a használata, mint oly sokszor a történelem során, hanem mert megjött a külsős ember, a jegyző vagy annak képviselője, és társaim tekintettel voltak arra a lehetőségre, hogy esetleg nem érti a szavukat.
Boldog volt az első felismerés, amikor kezdetben németül is szóltak hozzám, és rájöttek, hogy értem beszédüket, szenvedélyes kötődésem e nyelvhez jelentette a belépőt világukba. Ezekben az időkben értettem meg leginkább, hogy történelmük megismerésén és tiszteletén, kultúrájuk és irodalmuk tanulmányozásán és megszeretésén át kerülhetek mind közelebb hozzájuk, amire tulajdonképpen mindig is megvolt a mód és a lehetőség, talán csak az idő bánt szűkösen adományaival, mert abból igen kevés akadt. Ott láttam csak bele, hogy ebben a körben, a budapesti nemzetiségek között együttműködés van, figyelnek egymásra, és tisztelik egymást, itt nincs háború, sem ellenségeskedés.
Hogy mégis gyökeret eresztett bennem ez a kifejezés, annak talán lelkem érzékenysége az oka, mert annak érteni kívánó mélységei mindig keresik a dolgok miértjére adható válaszokat. Aki svábnak születik, abba a megfelelő szülői környezet igen komoly nemzetiségi önérzetet, sőt büszkeséget képes nevelni. Sosem lett egyenesebb a gerincem, mert vallásos vagyok, vagy mert a pedagógustársadalomhoz tartozom. Mindez természetes adatként kerül majd az életrajzomba. Ám az idő múltával, ahogy a svábok közé kerültem, jobban kihúztam magam, és büszke komolysággal álltam az ünnepségeken, mert én is tudtam énekelni a magyar mellett az ő himnuszukat is. Ez valami más, valami egyedi. A lányom részben sváb az édesapjának köszönhetően, és mindig lesznek olyan emberek, akiket barátaimnak vagy rokonaimnak nevezhetek, miközben nevük német csengéssel hirdeti származásukat. Ez lett a dolgok rendje, ez lett az élet menete. Gyüttment… voltam valaha? Nem hinném.
