Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Égig érő fa
Egyszer régen, a tisztáson túl, de még a sűrű rengetegen innen, élt egy egyszerű ember a kerek erdő tövében. A virágokat ápolta, hátul a kertben olykor a pöszméte bokrait metszette, a paszulynak készített nyápic karókat, olyan vékony botokból, amiket az erdőn járva talált. Ennek az egyszerű embernek volt egy öreg barátja, akivel gyakran találkozott. Néha mesélt az életéről. Egyik reggel a tornácon volt, a lócán ült éppen vette föl a lájbit, mikor furcsa neszezést hallott.
Majd hirtelen csend lett, még felnézett a zsupptetőre, olyan éles szemmel, hogy a mentéjén nyomban összeszaladtak volna a sujtások is, pedig azt egy menyecske varrta, még ifjú korában.
Az öreg ipa mesélte neki, mikor plajbásznak hívták még az íróeszközt, kapcát hordtak a csizmában, hogy bizony vigyázni kell! Fát vágott az erdőben, sokszor kellett napokra kint maradnia, így lassanként társa lett a hold és a csillagok. Kedvence is volt, nem tudta mi is a neve, csak nagyon tetszett neki az a csillagkép, ami egy nagy, dupla v-é betű volt.
Volt az erdőn egy égig érő fa, aminek minden ágán egy-egy kobold lakott. Az erdei manók időnként összegyűlnek, és mindenféle varázslatról, meg gyógymódokról fecsegnek. Ők voltak az erdei apró állatok, akik gyakran különös dolgokra voltak képesek.
Szerette az erdei és mezei virágokat, s pontosan ismerte azokat, amelyek gyógyító erővel bírtak.
– Egyszer megbetegedtem – mesélte Timótnak – még a szívem is fájt, alig álltam a lábamon. Jöttek is az apró erdei lakók: a kis nyest, a nyuszi, az ürge, s mindenik látta, hogy az ember szomorú, s tán beteg is. A varjú, aki nem volt igazán barátságos, még ő is hozott az embernek egy valahol felkapott fél diót, s letette elébe, megbillegtette acélkék-fekete tollruháját, s mint aki nem tud repülni, totyogott, csapkodott, s eljátszotta, hogy nekifut aztán csak szökellt egyet, s még egy párszor megismételte ezt.
A nyuszi, bár nagyon óvatos és félénk volt, mégis két lábra állt a füleit is fölhegyezte, tipegett jobbra-balra, mint aki nagy komolyan fontosat akar mondani, majd elébe állt az embernek
és azt mondta: „figyelj rám, ha bánatod van, én talán tudok segíteni, gyere velem!” Elvezette a rétre, ahol rengeteg pitypang virágzott éppen. Leheveredtek a földre; s csak úgy, mintha nem is törődnének semmi mással, játszottak a növényekkel.
Simogatták szirmaikat, meg-megcibáltak néha egy levélszárat, s ha találtak bolyhos-szárnyas kis ejtőernyő csokrot, nagyot fújtak feléje. A sok szárnyacska felszállt, s elrepült. Sokáig néztek utánuk, vajon hol érnek földet, merre lesz új hazájuk? Észre sem vették, hogy ahányszor hozzáértek a virághoz, vagy a szárához, mindig kaptak finom gyógyító nedveket.
Egyszer azon vette észre magát az ember, hogy nincs is már mellette a nyuszi, s ő pedig fekszik a réten, bámulja a fellegeket, az égig érő fát, s nem fáj semmije.
