Az élet furcsaságai

2 (1)

Az élet furcsaságai

Abban a pillanatban, hogy sötétedni kezdett odakint, testét jeges, dermedt félelem járta át. Mint amikor egy egészen kicsi gyereknek azt mondja az erősebbnek látszó, tehát domináns szülője, hogy legyen végre talpig ember, és ne rettegjen a sötétben, és ezért szándékosan bezárja egy sötét szobába, ahol minden pislákoló fényesség megszűnt.
Mint takarító kapott állást az egyik hatalmas, felhőkarcolónak tetsző irodaháznál. Még úgyis, hogy – látszólag legalábbis -, mindenki megbecsülte, és maximálisan emberként kezelték, és megbecsülték a munkáját abban a percben, hogy a nagy üvegezett forgóajtón belépett a gorillatestű biztonságiak által felügyelt recepciós térbe, szinte rögtön úgy érezte magát, akár egy besurranó, kisstílű tolvaj, akit jóformán csak megtűrnek.
– Jó napot kívánok! – szólt oda hozzá az egyik őr. – Táskát miegyebet lesz szíves a pultra rakni! Előírás! – felelte, miközben tar kopasz, hájas fejébe aznapi kedvenc hamburgere maradékát tömködte, amit ki tudja már mióta majszolgatott.
Azonnal bepánikolt, és borsószem nagyságú, jeges veríték kezdett sugárban gyöngyözni előbb végig a hátán, majd gyöngyöző homlokán.
,,Nincsen semmi baj! Ennek a vadbaromnak ez a munkája! Te nem tettél semmi rosszat! Nincs mitől tartanod!” – hallotta lelkiismerete szavát, de nemigen akart hinni neki. Nagyon is jól tudta, hogy mennek ezek a dolgok. Látott már épp elég szirupos akciófilmet ahhoz, hogy rájöhessen, ha valami gikszer lesz, vagy nem úgy sülnek el a dolgok, elsősorban őt fogják elővenni, és hibáztatni.
Hátizsákját gyorsan a pultra tette, mielőtt a marcona dagadék biztonsági őr meggondolhatta volna magát. Az belenézett a zsák szájába, majd könnyedén legyintett, és ő szerencsésen megúszta a kisebb ramazurit.
– Kezét csókolom Ilcsike drága! Tudom későn szólok, de szeretnék ma egy kicsit hamarabb elmenni este, ha lehetséges, mert családi problémáim támadtak… – szólt be a kis egérlyuk méretű irodába, aminek folyamatosan szúrós, kiállhatatlan fertőtlenítőszaga volt, mintha az ember egy kórházban, vagy műtőben lenne egész álló nap.
– Hát… én szívesen elengednélek – tegezte le rögtön, amit viszont ő mindig is megalázónak tartott magára nézve -, de az a helyzet, hogy a főnökasszony minden pénteken nagy ellenőrzést tart, és azt szereti, ha mindenki a helyén van! De ha sikerül őt meggyőznöd ám legyen! – nézett rá ravaszkás, késforgató mosollyal.
– Ó, hát… köszönöm a segítséget… – válaszolta bizonytalanul, és már ment is tovább, hiszen aznap megint csak jócskán számítani lehetett arra, hogy be lesz havazva munkával. Negyven irodai szoba, plusz tizenhat vécé, ráadásul még lehetséges, hogy az aznapi kiadósnak ígérkezett zúzdamennyiség is az övé lesz, így az plusz nehézség. Így is alig-alig keresett negyvenkétezret. Bezzeg, akik Ausztriában takarítanak mások helyett, az már szép summát érne. De mikor fog az életben külföldre kijutni, amikor még szerencse, hogy a számláit egyáltalán be tudja fizetni, és nem kölcsönökből tengeti mindennapjait.
Gyorsan felsétált a márványozott lépcsőn a harmadik emeletre, és egy aprócska lyukban, ahol nagyobbrészt szintén tisztítószereket, és büdös vegyszereket tároltak, hamar átöltözött a kötelezően előírt munkaruhába. ,,Egyáltalán miért van itt? – futott át villámsebességgel agyán a gondolat. Mikor szépen, kényelmesen, nyugodt, és minden bizonnyal megbecsült körülmények között ücsöröghetne egy igényesen berendezett dísznövényillatú, precíz irodában, miközben aktákat másolgat vagy valami hasonlót.”
A keserű igazság sajnos az volt, hogy bárhogyan is igyekezett előre megtervezni, és bebiztosítani átlagos, kissé lecsúszásnak indult életét minden percben, az élet volt az, mely rendre átírta a játékszabályokat.
Gyorsan átvette munkaruháját, amit bátran összepiszkolhatott, hiszen a múltkor is valamelyik üzletember éjszaka tizenegykor váratlanul hasmenést kapott, és mivel ő volt egyedül kéznél neki kellett elvégezni a vécében támadt ,,piszkos munkát”.
De ma igenis bátorságot fog gyűjteni, és megembereli magát, hogy beszélhessen a főnöknővel, mert mindenképpen szeretett volna egy kis szabadságot.
Nemrégiben megismert egy igazi hölgyet, akinek szintén vállalkozása volt, és amint a kultúráról, könyvekről kezdtek beszélgetni mintha azonnal érezte volna, hogy közös hullámhosszra kerültek. Mégsem fogja azonnal beavatni abba, hogy takarítói állása van, hiszen, hogy venné az ki magát? A mostani abszurd, tótágast állt világban, szinte mindenki a pénzre, és az anyagi forrásokra hajt. Szeretné boldoggá tenni, szeretné lenyűgözni. Igaz, ami igaz, még csupán csak ismerkedésük elején tartanak, de testi kapcsolatok nélküli is érzik egymást. Ezt semmi szín alatt sem fogja romba dönteni! Döntötte el.
Fogta a moppos felmosót, és a hozzávaló kissé gusztustalan műanyag piros vödröt és elindult szokásos körútjára. Minden irodába udvariasan bekopogott és érdeklődött van-e szemét, illetve végeztek-e már az aznapi munkával. Volt egy-két arrogáns, kötekedő, dívaszerű titkárnőcske, aki ironikus, cinikus hangnemben elküldte Kukutyinba, vagy egyszerűen csak szándékosan a cézár-salátáját, és a joghurtos öntet-trutymóját egyenesen a szintén gusztustalan zöld szőnyegre lökte – persze merő véletlenségnek álcázva gonoszkodó tettét. Az ilyen, és ehhez hasonló szemétkedések tapasztalása közben jócskán megszólalt az igazságérzete.
Mennyire más volt minden, amikor az egyetem után az hitte, hogy egy valamirevaló szerkesztő majd felkarolja, mondván, fontosak az ismeretlen tehetségek érvényesülése is, nem csupán csak azok, akik már számos irodalmi díjat tudhatnak a hátuk mögött.
Most következett a rettegett vezérigazgató irodája. Ez a befolyásos, velejéig egoista, nárcisztikus, gonosz ember már az első naptól kezdve fertőző szálka volt jóformán az összes takarító szemében. Mintha szándékosan azért nem tartott volna rendet, hogy a takarítóknak egy örökkévalóságig lehessen elfoglaltságuk.
– Jó estét kívánok Igazgató Úr! – kopogott be az ajtón, mert érezte, elfogja a tartós hányinger.
– Mit akar már megint Csillik?! – förmedt rá. Mindenkit névről ismert.
– Elnézést kérek, de… szóval a szemetes és… – az Igazgató kényelmes bőrfoteljében szivart pöfékelt, és volt egy hatalmas, gigantikus poszterje a Keresztapa c. filmből, persze Marlon Brando arcával.
– Ha nem látja maga idióta senkiházi, épp el vagyok foglalva! – közölte méregtől elvakultan. Nem kis híja hiányzott, hogy szerencsétlen embernek letépje a fejét.
– Ö… kérem szépen… visszajövök… – csinálta össze magát azonnali félelmében, és azonnal hátrálásba kezdett, mielőtt valami nagyobb baj történik.
– Húzzon innen a jó büdös francba! – ordította magából kikelten az Igazgató.
– Ö… már megyek is… – olyan villámgyorsan nyitotta ki, majd csukta be maga után az ajtót, hogy az egy olimpiai sportolónak is hasznára válhatott volna.
Később levitte az aznapi azonnali megsemmisítésre szánt papírokat a zúzdába, mely egy ormótlan, hatalmas konténert takart, ahová a fontos, bizalmas iratok kerültek, miután gondos kezek apró, kis fecnikre tépkedték őket. Ez valamicske plusz pénzt is jelentett, igaz nem túl sokat.
Megint eltelt újabb egy bő hónap, és már egészen rutinosan belejött a munkavégzésbe. Azonban még mindig képes volt totálisan bepánikolni egyetlen szemétkedő, obszcén beszólás, vagy irritáló hangnem, és egyéb jellegű emberinek aligha nevezhető gesztusok miatt. Valósággal összerezzen, ha besötétedett és a nagy irodai faliórán meglátta a bűvös este tíz órás számot. Mindig attól félt, hogy lekési az utolsó metrószerelvényt, vagy buszt, és aztán majd törheti jócskán a fejét, hogy az ismertlennek tűnő második kerületből egyáltalán, hogy keveredik majd haza a tizenegyedikbe.
Voltak szerencsés estéi. Ilyenkor szinte mindenkivel kedves volt, és meglepően beszédes, udvarias és közvetlen. Barátnője is egyre inkább meg akarta ismerni, és nem győzött ámuldozni magában, hogy pasija mennyire sokoldalú. Azonban arra a kérdésre, hogy mi is a valódi foglalkozása rendszerint mindig kitérő válaszokat kapott.
Most is pénteki munkanap volt, amit szinte senki sem vesz halálkomolyan, így előbb elkéredzkedett, hogy találkozhasson barátnőjével.
Pechsorozatot fogott ki a vécék újbóli fölmosásával, és rendszeres kitisztításával, és ha már ezt megcsinálta a többi negyven szobát is önkéntelenül muszáj volt ellenőriznie, nehogy később szó érje a ház elejét. Így is este tizenegy is elmúlt, amikor elcsigázottan, és fáradt végtagokkal elköszönt a biztonságiaktól, és persze mindenkinek kellemes hétvégét kívánt.
A metró aluljáróban néhány hajléktalan lézengett, és néhány tinédzserkorú fenegyerek, akik egymást ugratták. Bár sosem volt antiszociális, de idejekorán megtanulta azt, hogyha nem muszáj, akkor feleslegesen ne keveredjen bele felesleges szóváltásokba, és kisstílű konfliktusokba.
– Hé haver! – hallotta a háta mögött egy beképzelt suhanchangot. – Mi van te hájas disznó? Hova a pöcsömbe mész ilyenkor?! – szólt oda megint fenyegetően, mit azonnal megérzett, ezért jócskán meggyorsította a lépteit, és önmagában azért imádkozott, hogy csak jönne már az az átkozott szerelvény, amin biztonságban tudhatná magát.
– Te hájas geci! Addsza a tárcádat, de rögtön! – üvöltött utána a suhanc, és úgy tűnt, mintha ő is meggyorsította volna a lépéseit. Legalább is nagyon úgy hangzott.
A metrószerelvény baljóslatú csikorgással fékezett az állomáson. Már csak arra eszmélt, hogy úgy érezte magát, mint aki halálmegvető bátorságról tesz tanúbizonyságot pusztán csak azáltal, hogy szöcske szökkenéssel beugrik az adott szerelvénybe és azon agyal, hogy csak csukódjanak már végre azok az istenverte ajtók.
A tinédzserbanda szerencsésen lemaradt. A dühöngő suhanc egy hatalmas turhát köpött a metróajtóra, így jelezve, hogy legközelebb Csilliknek talán mégsem lesz ekkora mázlija, mint most.
Megpróbált leülni, de érezte, hogy a halálfélelemtől, és bepánikolástól majd kiugrik veszettül dübörgő szíve. Ilyen állapotban talán nem kellene találkoznia csinos, gyönyörűséges barátnőjével, de hát mégiscsak megígérte, és az ígéret szép szó!
Leszállt a Déli pályaudvarhoz közel, mert állítólag volt ott egy étterem, ami nyitva volt akár hajnalig is. ,,A fene egy meg! Nem öltözött át! Hogy néz ki? Nézett végig magán az egyik kirakatüvegben. Akár egy szánalmas csatornatöltelék, akinek még egy rendes öltönyre sem telik! Igaz, ami igaz, a mai árak mellett!” – Szégyenkezve lépett be az étterembe, ahol egy kissé barátságtalan inasba ütközött, aki azonnal útját állta, és megkérdezte mit parancsol:
– Segíthetek kedves Uram? – mérte végig lekicsinylően, gyanúsan.
– Találkozóm lenne valakivel… – jegyezte meg lehajtott fejjel, mint aki valami hibát vétett.
– Hát azt elhiszem, de sajnos nekünk vannak… öltözködési előírásaink! – mérte végig újfent szigorúan.
Csillik ekkor vette észre, álomgyönyörű, egzotikus barátnőjét, aki estélyi jellegű, dekoltált ruhájában maga volt az istennői csoda. Bűbájos, széles mosollyal integetett az egyik asztalnál ülve, és épp arra készült, hogy barátja segítségére siet. Látszott is, hogy felkelt az asztatól, és akárcsak egy valódi istennő máris ott termett az inas előtt:
– Talán valami probléma van kedves uram?! – nézett farkasszemet a meghökkent inassal.
– Ö… ennek az úrnak itt nem megfelelő az öltözéke drága hölgyem! – közölte kimérten.
– Ó! Hát bizonyára az Úrnak kielégítő mentsége van rá! Azonban a tiszteletlenséget sem szabadna eltűrnie! – vágta egyenesen a szemébe, amitől az inas hátrálni kezdett.
– Ha további kérdése lenne ott ülünk! Annál az asztalnál! Látja? – kérdezte ellenségesen, mire az inas inkább úgy döntött, hogy hátat fordít, és kissé megszégyenülten visszatér a munkájához mások szekálása helyett.
– Szia drágám! – puszilta kétoldalt arcon barátját az istennő hölgy. – Úgy látom izgalmas utazásod lehetett. – Elővett egy zsebkendőt és máris gondosan igyekezett felitatni a verejtéket a csapzott férfi homlokáról. – Szegénykém! Mi történt? Már órák óta várlak!
– Hát egy-két tinédzserkorú megpróbált… kirabolni… – válaszolta.
– Hogy micsoda??? Tettél feljelentést?!
– Éjjel tizenegy óra után, és pénteken? – kérdezett vissza.
– Tényleg! Igazad van! De akkor is! Ezt a szemétséget!
– Ö… még nem is mondtam, de hihetetlenül szívdöglesztő vagy ebben az álomszerű ruhában! Bocsáss meg, hogy nem tudtam átöltözni… – igyekezett bókolni, mert azt hallotta, hogy ez minden valódi nőnek nagyon jólesik.
– De drága vagy! – újabb puszi következett. – Mit szólnál, ha leülnénk az asztalunkhoz és beszélnénk egy kicsit!
– Rendben! – azzal hagyta, hogy barátnője odavezesse az asztalhoz.
Csillik rögtön kihúzta előtte a széket, és kissé megrészegült, eufórikus boldogsággal személte, amint egy ennyire rendkívüli, minden szempontból különleges nő helyet foglal vigyázva, hogy feleslegesen ne gyűrődjék össze a ruhája.
– Milyen napod volt drága? – kérdezte kíváncsian.
– Semmi különös! Az egyik Igazgató Úr kis híján leüvöltötte a fejemet, mert az irodájában kellett volna dolgoznom.
– Hát ez szomorú! Pedig pont a hozzád hasonló precíz, és megbízható munkaerőket kellene jobban megbecsülni!
– Ez már igaz! Neked, hogy telt a napod?
– Délelőtt tárgyalás és konferencia-megbeszélés, majd volt egy-két kisebb munkám az irodában. Egy kicsit unalmasnak és monotonnak éreztem! De most nagyon örülök, hogy találkoztál velem! Olyan fáradtnak tűnsz! Csak nincs valami baj?! – kérdezte őszintén aggódva.
– Lehetek egészen őszinte? – reszkírozott meg egy ártatlan kérdést, mert előbb-utóbb muszáj volt az igazságot kimondani.
– Hát persze édesem! Bennem nyugodtan megbízhatsz! Csak bátran! Ki vele! – fogta meg a kezét.
– Én… nem az vagyok, aminek hiszel…
– Bocsáss meg, hogy? Ezt nem értem! Mintha azt mondtad volna, hogy egy irodaházban dolgozol a második kerületben.
– Így is van! De sajnos nem irodai alkalmazott minőségben! – nyögte ki. Előbb-utóbb ennek meg kellett történnie.
– Akkor mit dolgozol? – mérte végig. Úgy tűnt kissé csalódott, és talán kiábrándult is.
– Hát… takarítok… Negyven szoba, plusz tizenhat vécé minden emeleten.
– Á! Értem! – mintha kisebb csalódást mímelne. – Köszönöm, hogy megosztottad velem! Akkor rendeljünk valamit esetleg?
– Nem haragszol nagyon? Nem vagy dühös, vagy mérges? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
– Annyira aranyos, kedves ember vagy! Én nagyon tudom becsülni, ha valaki nem köntörfalaz, és megmondja az igazságot! – szorította meg a kezét bizalmasan, és egy varázslatos milliókat érő mosoly keretében jól érezték magukat. Volt már hajnali kettő óra is, mikor Csillik hirtelen órájára pillantott, és bepánikolós kedvvel tudatosította magában, hogy lekéste az utolsó járatot is, amivel haza tudott menni.
– Most mi jár a fejedben drága? – kérdezte élénken, mintha neki meg se kottyanna az éjjel.
– Tudod csak az jár a fejemben, hogy hogyan fogok hazakeveredni, amikor az éjszakai járat elment? – nézett rá kétségbeesett, boci szemekkel, akár egy szomorú kisfiú.
– Semmi vész édesem! Én hazavihetlek! Itt parkol nem messze a kocsim!
– Nem gondolod, hogy ez egy friss kapcsolatban kissé… furcsán veszi ki magát? – reszkírozott meg egy kérdést.
– Nem, szerintem ez teljesen természetes! Miért? Negatív élményeid voltak a múltban?
– Pontosan…
– Most valószínűleg azon jár a fejed, hogy mennyire avathatsz a bizalmadba, de megnyugtatlak drágám! Én nyílt lapokkal játszom, és szeretem azt gondolni, hogy más is úgy áll hozzá a dolgokhoz, mint én! – olyan hipnotikus, mámorító volt ebben a percben, hogy Csillik legszívesen megcsókolta volna, mégsem merte elrontani a kellemes éjjeli hangulatot, bár már valósággal leragadt a szeme, és ezt a gyönyörű hölgy is rögtön észrevette.
– Tudod mit drágám! Mit szólnál, ha a következő hétvégén találkoznánk, mondjuk délelőtt egy kellemes parkban! Biztos vagyok benne, hogy akkor kicsit jobbak lesznek a körülmények… – finoman célzást tett, bár az eredeti szándéka az volt, hogy felhívja a lakására barátját, de mivel Csillik szabályosan holtfáradt volt, nem szerette volna, ha ez befolyásolja kezdeti ismeretségüket.
Intett a pincérnek, majd kérte a számlát, holott alig fogyasztottak valamit. Kellemesen elpirult amint a nagyon fáradt és elcsigázott Csillik elnyomva feltörő ásítását újfent felállt, amikor ő, és a hölgy gálánsan a karjába karolhatott.
A sötét, enyhén megvilágított utcákon jóformán a kutya se járt. Csilliknek nem kis elszánt bátorságra volt szüksége, hogy ne csak a sötétséggel támasztott ellenszenvét, de egyéb félelemfaktorokat is sikeresen legyőzhessen. Szinte alig akarta elhinni, hogy egy fantasztikusan különleges nő abban a kiváltságban részeltette, hogy barátja lehet, és most együtt sétálhatnak a nő autójáig.
– Ezt a figyelmes gesztust! – jegyezte meg újfent elpirultan, amint Csillik kinyitotta előtte az autó ajtaját. – Nagyon régóta nem találkoztam már ennyire udvarias úriemberrel.
Csillik is óvatosan beszállt, és azonnal magára csatolta a biztonsági övet.
– Jaj, ne haragudj! Szerettél volna vezetni? – kérdezte, amikor a slusszkulccsal máris beindította a motort.
– Ha nem baj, akkor megemlítem, hogy jogsim sincs! – halk hangon szólalt meg, mint aki titkot mondd.
– Egy újabb érdekesség, amire ma éjjel fény derült. Kíváncsian várom mikor mutatsz be a szüleidnek. – Kikanyarodtak a parkolóból, és Csillik mindvégig mondta, hogy barátnője merre menjen. Alig tizenöt percen belül már ott is voltak Csillik kissé lepusztult panellakásához.
– Nagyon jól éreztem magam drágám! – közölte a barátnő, majd kicsit áthajolt a vezetőülésen és érzelmesen megcsókolta a gyanútlan férfit, aki szóhoz sem jutott.
– Ö… ez nagyon jó volt… – nyögte ki hosszú idő után.
– A szüleidet sokszor üdvözlöm! Már alig várom, hogy személyesen is találkozzam velük! Akkor mobilon még beszélünk! Pihend ki magadat drága! – megvárta míg Csillik kiszáll, és óvatosan becsukja autója ajtaját. Integetve hajtott el, miközben Csillik újból teljesértékű embernek érezhette magát, akit megajándékozott az élet.