Az elveszett ötven perc

4 (1)

Az elveszett ötven perc

Susan, miután befejezi a magányos vacsoráját, feláll az asztaltól, aztán csak néz le rá. Kissé bizonytalan a mozgása, de az orvos szerint ez rendben van, csak óvatosnak kell lennie, és kerülni kell a hirtelen mozdulatokat. Miután visszanyeri az egyensúlyát, mindent leszed az asztalról, és a mosogatóba teszi. Majd reggel elmosom. Lisa már alszik, nem szeretné felébreszteni az edények csörömpölésével
Helyette inkább egy teát inna, ami ilyenkor jóleső érzéssel tölti el, és ami a legfontosabb, hogy megnyugtatja. A kannába vizet tölt, majd a tűzhelyre téve alágyújt. Két perc kell csak hozzá.
Amíg a víz felforr, előveszi a dobozt, amiben a teát tartja, kivesz egy filtert, majd az előkészített bögrébe teszi.
Susan áll a tűzhely előtt, nézi, ahogy a víz felszíne fodrozódik, majd, amikor az első buborék szétpattan a felszínén, elzárja a gázt, és a kannából vizet tölt a bögrébe. Ezután letakarja, majd…
Egy erőteljes dübörgő hang szakítja félbe a mozdulatát.
Susan elindul a bejárat felé, majd a zárakat kioldva kinyitja az ajtót.
– Szia Richard – mosolyog rá az ajtó előtt álló jóképű szomszédra.
– Szia Sue, nem zavarlak?
– Dehogy. Épp teát készítek magamnak. Te is innál?
– Igen, az jólesne, elfogadom.

A konyhába érve, Susan egy újabb bögrét vesz ki a szekrényből, és megismétli az iménti műveletet, miközben a vendégéhez beszél.
– Azt terveztem, hogy kiülök a teraszra, mert most annyira kellemes az idő. Velem tartanál?
– Persze. Tudod, hogy én is szeretem az esti égboltot bámulni.
– Igen, tudom.
Susan a két bögrét, és némi aprósüteményt egy tálcára teszi, majd, amikor azt kézbe venné, Richard megállítja őt.
– Hagyd csak, majd én kiviszem!
– Ugyan már Dick, csak terhes vagyok, nem béna.
– Tudom, de nem szeretném, ha megerőltetnéd magad.
– Kedves vagy – mondja Susan, majd elindul a hátsó kijárat felé, ami a teraszra nyílik.
A teraszon egy nagy asztal áll, a hosszabbik oldalán egy kanapé, mellette meg két fotel. Mindegyik nádból font, és mindben egy vastag és puha párna várja, hogy kényelembe helyezzék magukat.
Susan a kezébe veszi a bögréjét, és belekortyol.
– Ez a legjobb dolog, ami csak történhet velem.
– No azért egy gyerek sem olyan rossz, ugye?
– Persze, de addig még van hat hónapom, de ez most van és én nagyon élvezem.
– Megértelek. Csodás látvány – mondja Richard, de még hozzáteszi. – A világban már sok helyen jártam, de az égen a csillagok sehol sem ennyire szépek. Itt érzem, látom, hogy valóban élnek, és nem csak ott vannak.
– Valóban. Engem ez mindig elbűvöl.
Susan és Richard még sokáig nézik a csillagos eget, beszélgetnek róla, sokszor egymás szavába vágva, amikor Susan felegyenesedik, és úgy néz az égre, mintha valami különös dolgot látna.
– Odanézz! – mondja a férfinak.
– Mit látsz? – kérdez vissza, miközben ő is előredől, hogy jobban lásson.
– Ott – mondja Susan, és a kezével az ég felé mutat.
– Én nem látok semmit.
– Ne már! Hogy lehet, hogy nem látod, hiszen hatalmas.
Richard még jobban mereszti a szemét, de nem veszi észre azt, ami a nő számára látható.
Susan feláll, és előrelép néhányat, mintha így jobban látná. Richard is követi őt, most már ott áll mellette, miközben igyekszik észrevenni azt, amit a nő lát.
– Egy hatalmas kerek…– mondja Susan.
– Hatalmas? Kerek? Én nem látok ilyet.
– Dehogynem. Nézz oda! Látod? Ott van egy sötétebb vonal, ami elhatárolja az ég egy részét, miközben mozog.
– Mozog?
– Persze. Nem hiszem el, hogy nem látod!
– Aha. Mintha tényleg lenne ott valami – mondja Richard. – De ott valójában nincs semmi. Csak a csillagokat látom.
– Hát ez az. Ahol ez a nagy valami úszik az égen, ott egy kicsivel halványabbak a csillagok. …és egyre nagyobb.
– Tényleg – mondja a férfi. – Mi a fene lehet ez?
– Egy űrhajó.
– Miről beszélsz? Miféle űrhajó?
Susan nem válaszol, csak nézi az égi jelenséget, ami egyre nagyobbá válik, és mintha a hangját is hallani lehetne. Csak egy halk búgás, ami nem is hallható, inkább csak érzékelhető, ahogy a levegő megremeg tőle.
– Menjünk be a házba Sue! Ez nem vicces.
Susan nem mozdul, csak néz felfelé rezzenéstelenül, mintha megbabonázta volna ez a valami. Ez az űrhajó.
Richard odalép hozzá, majd megrázza a vállát.
– Sue, ez nem játék, gyere be a házba!
– Menj csak Dick, én nézni akarom.
Időközben a búgás egyre erőteljesebb, amihez még a szél is társul. Mintha a búgás gerjesztené a szelet, ami végigsöpör a teraszon, meglobogtatva Susan ruháját.

Richard bemegy a házba, majd ösztönösen az emeletre szalad, ahol benyit a kislány szobájába. A hatéves Lisa mélyen alszik, akkor sem ébred fel, amikor felemeli az ágyból, és elindul vele le a lépcsőn, majd a ki a házból, egyenesen a szomszéd házig, ahol a feleségével élnek együtt. A gyerekkel a karjában benyit a hálószobába, ahol Clara épp akkor ül fel, láthatóan a legmélyebb álmából ébredve.
– Mi az Dick? Mi van a kezedben?
– Ő Lisa. Vigyázz rá, mert…
– Miért hoztad el? Mi van Susannal?
– Nem tudom. Valami nincs rendben. Vissza kell mennem.
Választ sem várva otthagyja a nejét, majd sietős léptekkel megy vissza. A házból kilépve meglátja azt a hatalmas valamit, ami most már betakarja az egész égboltot, eltakarva a csillagokat. A búgó hang most is hallható, de a szél már nem fúj.
Richard, amikor ismét ott áll a szomszéd teraszán, Susan hűlt helyét találja csak.
– Susan! – kiáltja Richard, de csak a csend válaszol.
Amikor felnéz az égre, nem lát mást, csak a csillagokat. Nincs ott az a hatalmas valami, amitől néhány perce annyire megrémült, hogy inkább elfutott. De hol Lehet Susan?
Leszalad a teraszról, hogy a kertben is körülnézzen. A telekhatáron sorakozó tujáktól, egészen az utcafrontig mindent megnéz, de nem találja a nőt.
Visszafut a házba, majd a földszint átnézése után, az emeletet is átkutatja, de eredménytelenül. Végső elkeseredésében ismét az utcát célozza meg. A bejárati ajtót kinyitva kilép az első lépcsőre, de abban a pillanatban meg is áll. A neje jön vele szemben.
– Mi történt? – kérdezi tőle a nő.
– Susan eltűnt.
– Hogy érted, hogy eltűnt?
– Ahogy mondom. Az egyik pillanatban még itt teáztunk a hátsó teraszon, aztán huss… már nincs sehol. Te nem láttad őt?
– Nem. De megrémítesz.
– Jól van, nincs akkora baj, csak meg kell őt találni. Menj haza és vigyázz a gyerekekre, én meg tovább keresem.
– Jól van, de szólj, ha megvan. …vagy ha nincs.
– Persze, mindenképpen.
A nő elindul a házuk felé, Richard meg kirohan az útra, és mindkét irányban próbálja felfedezni Susant. Mivel nem jut eszébe jobb, elindul keleti irányba, benézve minden kertbe, minden bokor alá. Az utca végén megáll, majd megfordul, és a másik irányban is alapos kutatást végez. Susan nincs sehol. Hol keresse?
A legnagyobb aggodalma az, hogy Sue terhes, már a harmadik hónapban van, az orvosai szerint kímélnie kell magát, mert könnyen elvetélhet, ahogy már ezelőtt kétszer is megtörtént, Pedig mennyire szeretén a lányát, Lisát megörvendeztetni egy testvérel.
A legfurcsább az egészben az, hogy a nőgyógyász alapos munkát végzett, a gyerek egészségesen fejlődött, ám a harmadik hónapban a magzat eltűnt. Nem elvetélt, vagy koraszülés történt, egyszerűen eltűnt belőle, nyom nélkül. És most ő maga is eltűnt.
Még egyszer végignéz az utcán, de semmit sem lát, ami bármire is utalna. Lassan visszamegy a házba, majd a konyhában megáll, hogy körülnézzen, ekkor mozgást érzékel a szeme sarkából. Amikor abba az irányba néz, a hátsó terasz felé, mintha egy emberi alakot látna kint a félhomályban. A konyhapulton lévő tartóból kiveszi a legnagyobb kést, majd a háta mögé rejtve lassan araszol az üvegajtó felé. A kezét kinyújtja, és a zárra teszi, amikor megremeg a látványtól. Ez a remegés nem a félelem vagy a rettegés okozta reakció, hanem a megkönnyebbülésé, hiszen a teraszon ott áll Susan, aki most is az eget nézi.
Richard leteszi a kést, majd kinyitja az üvegajtót, és kilép a sötétbe. Odalép Susanhoz, magához öleli.
– De jó, hogy itt vagy. Aggódtam érted.
– Ezt most miért mondod?
– Hogy hogy miért? Lassan egy órája kereslek.
– Miért?
– Miért? Még azt kérded, hogy miért?
– Igen. Miért keresel?
Richard az órájára néz, majd Susanra.
– Pontosan negyvennyolc perce kereslek. Hol voltál?
– Hát itt. De csak… alig egy perce mentél be.
– Negyvennyolc.
– Az nem lehet. Itt állok, és nézem az eget. Az előbb bementél, mert megijedtél, de nem kell félned, már nincsenek itt.
– Az előbb?
– Persze. Egy perc sem volt.
– Nem, Susan. Több mint háromnegyed óra volt. A nejem is keresett, de nem találtunk téged sehol.
– Egy perc – mondja Susan, miközben leül a közelében álló fotelbe. – Csak egy perc volt. …vagy nem?
Richard leül mellé, a másik fotelbe, megfogja a nő kezét, és mélyen a szemébe néz.
– Emlékszel bármire, ami az elmúlt órában történt?
– Persze, itt ültünk, ittuk a teát, amikor megjelent az égen valami nagy és gyönyörű dolog, amikor te berohantál, majd egy perccel később visszajöttél.
– Nem Susan, nem ez történt.
– Nem? Hát akkor mi?
Susan most már rémült, mert látja Dick arcán, hogy nem viccel, és hogy tényleg történt valami, amiről ő semmit nem tud.
– Addig stimmel a történeted, hogy néztük azt a valamit, mikor bementem, de azonnal vissza is jöttem, és akkor már nem voltál itt. Kerestelek. Itt a házban, a kertben, még az utcán is, de nyomtalanul eltűntél.
Susan hallgatja őt, majd egyre lejjebb csúszik ülő helyében, és ezzel együtt olyan fehér az arca, mintha a holdfény világítaná meg. De a hold nincs az égen.
– Rosszul vagyok – mondja Susan, ami látszik is rajta.
– Ne mozogj, hívom az orvosodat.
– Nem kell.
A hangja alig hallható, és a behunyt szeme is megremeg.
– Sue – mondja Dick, és megfogja a vállát, hogy kissé megrázza. – Susan!
Susan nem mozdul, eszméletét vesztette. Richard bemegy a telefonhoz, és tárcsázza a doki számát, aki ígéretet tesz, hogy tíz perc múlva itt van.

Egy órával később, Richard a kórház folyosóján ül magányosan, és várja, hogy történjen valami, amikor kinyílik az ajtó, és Dr. Wilson lép ki rajta. Richard feláll, és lép egyet előre. A doki megáll előtte, és szomorú arccal kezd bele a mondandójába.
– Hogy van Susan?
– Ő jól van.
– És a baba?
– Nos a baba… Nem is tudom mit mondjak… A baba eltűnt.
– Hogy érti azt, hogy eltűnt?
– Ahogy mondom. Nyomtalanul, mintha nem is lett volna terhes, csakhogy három hónapig…
– Ez, hogy lehet?
– Nem tudom. Ilyet még soha nem tapasztaltam. A méhe olyan tiszta, mintha soha nem is lett volna terhes, mondhatni, hogy olyan, mint egy fiatal nőnek, csakhogy Susan már negyven éves.
– Meddig kell bent maradnia?
– Nos, nincs okom arra, hogy itt tartsam. Kapott némi nyugtatót, amitől alszik, de ha felébred, akkor nyugodtan hazamehet.
– Jól van. Megvárom. – mondja Richard, majd ismét leül a székre, és az arcát a tenyerébe hajtva megpróbál gondolkodni.
Amit láttak, ezek szerint valóságos volt. Mi van, ha tényleg UFO volt, és elvitték Susant? De nem, az nem lehet, hiszen UFO-k nem léteznek. Vagy mégis?. Mi van, ha ők tették ezt vele? Mi van, ha… Talán el kellene mondani a dokinak. De nem, mert akkor… még a végén bezárnak valami gumiszobába.
Richard elalszik, ülve, a könyöke a térdére támasztva. Nem tudni meddig tart ez az állapot, mert amikor kinyitja a szemét, már világosság szűrődik be kintről.
Feláll, megmozgatja az elgémberedett lábait, majd a mosdóba megy, hogy kissé felfrissítse magát. Amikor kilép a mellékhelyiségből, a folyosó végén megpillantja Susant, aki lassú, de stabil járással közeledik felé. Richard odamegy hozzá, és megáll vele szemben.
– Szia. Jól vagy?
– Szia, igen, csak fáradtnak érzem magam.
– Hazaviszlek.

Ezután egy szó nélkül sétálnak le a parkolóba, beülnek a kocsiba, és hazáig némán néznek ki a szélvédőn.
Amikor már a nappaliban vannak, Susan leheveredik a kanapéra, majd szinte azonnal el is alszik. Richard betakarja őt, majd a számítógéphez ül, és keresgélni kezd. Hátha talál Susan esetéhez hasonlókat.
A legnagyobb meglepetésére nem egy, hanem sok száz ilyen esetről talál leírást, ami megerősíti, hogy Susan miért nem emlékszik semmire.

Már majdnem dél van, amikor a nő felébred. Most is fáradtnak látszik.
– Jó reggelt.
– Szia.
– Hogy érzed magad?
– Szarul.
– Ez látszik is rajtad. Elmondta neked a doki, hogy mi történt?
– Igen – mondja Susan olyan arckifejezéssel, amiből semmi jót nem lehet kiolvasni.
A nő szeméből egy könnycsepp gördül végig az arcán, majd még egy, hogy aztán sorban potyogjanak a kezére, a ruhájára. Egy ideig egyikük sem szólal meg, csak némán ülnek egymással szemben.
Amikor a csend kezd kínossá válni, Richard megszólal.
– Van egy eljárás, amivel meg lehet tudni, hogy mi történt veled. Regresszív hipnózis a neve. Szerintem érdemes lenne megpróbálni, hogy…
– Neeeeem! – kiáltja Sue. – Nem akarom tudni, félek tőle, hogy olyan dolgok derülnek ki, amitől még rosszabbul érzem magam, és…
Susan elhallgat majd feláll, és járkálni kezd, miközben látszik rajta, hogy gondolkodik. A nappaliban két kört tesz meg, majd megáll Richard előtt.
– Jól van.
– Jól van? Mi? Mire gondolsz?
– Csináljuk meg. Félek tőle, de csináljuk meg. Tudni akarom, kik azok az elvetemült alakok, akik ezt tették velem. Segítesz?
– Persze. Majd, ha készen állsz rá.
– Készen állok. A szemükbe akarok nézni, és elátkozni őket amiért ezt tették velem. Csináljuk most.
– Jól van, lassíts egy kicsit.
Richard feláll, majd a telefonhoz lép, miközben a zsebéből előkotorja azt a cetlit, amire a telefonszámot írta.
A beszélgetés nem tart sokáig. Amikor leteszi a telefont, Susanhoz fordul.
– Nos, ez gyors volt. Az ember, akit felhívtam, aki ennek a szakértője, azt mondta, hogy be van táblázva egészen karácsonyig, de…
– Akkor keress másikat!
– Nem. Azt mondta, hogyha nekünk is megfelel, akkor holnap reggel el tud jönni, és ha sima ügyről van szó, akkor meg is tudja csinálni.
– Remek – mondja Susan.
Tegnap óta most először jelenik meg az arcán egy mosoly.

Másnap a pszichiáter a megbeszélt időpontban megjelenik. Röviden összefoglalja, hogy mit fog tenni, mi fog történni, és mire számíthatunk.
– Ez így elfogadható? – kérdezi tőlünk, amikor befejezi a folyamat ismertetését.
– Igen. Csináljuk! – mondja Susan.