A vörös törpecsillag bolygóján

4.4 (5)

A vörös törpecsillag bolygóján

Egyiptomi nyaraláson voltunk férjemmel és két tizenéves gyerekünkkel, melynek utolsó éjszakáján történt velem egy nagyon furcsa eset. Alex, a férjem ókori egyiptomi minták korának meghatározásával foglalkozott, így segítve a történészeket. Munkáját mindannyian nagyon izgalmasnak találtuk. Szinte csüngtünk rajta, amikor esténként hazaérve beszélt nekünk az éppen aktuálisan vizsgálandó leletekről. Rendszeresen néztünk ókori egyiptomiakról szóló filmeket, kutatási beszámolókat. Ezért elhatároztuk, hogy a gyerekek iskolai szünetében elmegyünk egy hosszabb egyiptomi körútra és igyekszünk minél több ókori emléket felkeresni.
A több, mint három hétre tervezett utazásunknak nem igazán örültek az én munkahelyemen. Főnököm mindig is hangsúlyozta, hogy milyen nagy szerepem van a fúziós atomerőmű zavartalan és folyamatos működésében. Már majdnem ötven éve működött az erőmű, amely Franciaország büszkesége volt, mivel az a világon elsőként lett üzembe helyezve. Csak ezt követően kezdték meg működésüket a kínai és az amerikai fúziós erőművek. A franciák mindig is nagyon büszkék voltak úttörő szerepükre az atomfizika területén. No, nem az általuk kifejlesztett atombombákra, amelyeket szerencsére sosem használtak élesben, hanem az atomokkal kapcsolatos jelenségek felfedezésében betöltött szerepükre, többek közt a Curie család munkásságára, arra, hogy az ország déli részén náluk épült meg az első kísérleti fúziós erőmű, majd később a jelenleg is működő. Az országban az oktatásban is mindig kiemelt szerepet kapott az atomfizika. Már a tíz év körüli gyerekek is fújták a fúziós erőmű alapjait jelentő reakciókat, bár kérdés, hogy mit értettek ezekből.
Férjemmel és több kollégával együtt, rendszeresen jártunk iskolákba előadásokat tartani munkánkról. Ezeket munkahelyeinken nagyon fontosnak tartották. Több értekezleten kifejtették, hogy az iskolai előadásainknak nem csak az ismeretterjesztés a célja, hanem a diákok érdeklődésének felkeltése a mérnöki és a kutatói pálya iránt, hiszen ez alapfeltétele annak, hogy modern technikai környezetben élhessünk a jövőben is. Több dicséretben volt részünk ezért a munkánkért. Gyerekeink iskolájában is többször voltunk. Ők nagyon büszkék voltak ránk, hogy ilyen érdekes és fontos dolgokkal foglalkozunk.
Végül persze főnökeim elengedtek az utazásra, azzal, hogy amikor visszajövök, tartsak nekik részletes élménybeszámolót, amit meg is tartottam. Azonban az utolsó éjszakán velem történteket nem mondtam el nekik.

Vacsora után még kicsit sétáltunk Alex-el és a gyerekekkel Kairóban a Nílus partján, közben beszélgettünk az egyiptomi fáraókról és istenekről, akik szinte közeli ismerőseinkké váltak az elmúlt hetekben. Majd visszamentünk a hotelszobánkba és én szinte azonnal ruhástól bedőltem az ágyba. Még a szandál is rajtam maradt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki állt az ágy végében és beszélt hozzám. Egy ókori egyiptomi ruhába öltözött, kifejezetten szép, kisportolt, barna hajú férfi volt.
– Kate ébredj! Velem kell jönnöd! Segítenünk kell az önfenntartó fúziós reakció létrehozásában a trappistáknak. Nálatok ez a kérdés már megoldott, a 21. század vége óta vannak ezen az alapon működő erőműveitek, de nekik is nagyon nagy szükségük lenne erre az energiaforrásra. Te kiváló szakember vagy, ezért szeretnélek arra kérni, hogy gyere velem – beszélt hozzám kellemesen búgó hangján a férfi.
– OK. Rendben. De várj egy kicsit! Ki vagy te? – kérdeztem döbbenten félálomban, miközben felültem az ágyban.
– Ré napisten vagyok. Tudod, az egyiptomi főisten. Képemet sokszor láttad korábban fényképekről, és most az egyiptomi körutatok alatt is a templomok falán – válaszolt a férfi.
– De ti valóban léteztek? – kérdeztem csodálkozva.
– Hát persze, hogy létezünk. És azóta is, hogy megszűnt a birodalom. Csak máshol dolgozunk, más bolygók lakóira vigyázunk és próbáljuk segíteni az életüket – válaszolt a férfi, miközben valami leírhatatlan nyugalmat árasztott magából. – Kérlek, szállj be a bárkámba és induljunk.
– Miféle bárkába? – kérdeztem értetlenül.
– Mifélébe? Hát a napbárkába – válaszolta a férfi a legtermészetesebb módon.
– A napbárkában fogunk utazni? És hová megyünk? – kérdeztem, de már inkább kíváncsian és felkeltem az ágyból.
– Nem megyünk messze. A ti egységetekben a körülbelül negyven fényévnyire lévő TRAPPIST-1 vörös törpecsillag negyedik (e) bolygójára – mondta az isten, miközben segített az ablakon keresztül beszállni a bárkába – még szerencse, gondoltam, hogy az első emeleten volt a szobánk ¬, ami nekem inkább űrhajónak tűnt és már indultunk is. Még ugyan elég kába voltam és őszintén szólva nem igazán voltam tisztában avval, hogy mi is történik velem, de azért megkérdeztem.
– Ha legjobb esetben is negyven évig utazunk oda, majd utána vissza, akkor én már nem fogom látni többet a családomat? Sőt, valószínűleg vissza sem tudok majd jönni.
– Ne izgulj, nem tart annyi ideig az utazás. Én összesűrítem a teret, az időt pedig kitágítom – válaszolt Ré titokzatos mosollyal az arcán.
– OK. Mit kell tudnom a bolygóról és lakóiról? – kérdeztem. Ha már el kell oda mennem, szerettem volna valamennyire felkészülten érkezni.
– A bolygó körülbelül akkora, mint a Föld. A légköre is hasonló, így nem szükséges a szkafander. Az intelligens lények ott a madarakból fejlődtek ki, ezért ne csodálkozz, amikor majd a számodra furcsa lények körülötted röpködnek és beszélnek. Érteni fogod a nyelvüket. Technológiájuk körülbelül azon a szinten áll, ahol ti földlakók voltatok a 21. század elején – válaszolt Ré.
– És milyen élőlények élnek ott? Vannak ott is növények és állatok? Úgy tudom, vizük van bőven – kíváncsiskodtam tovább.
– Igen, vannak náluk is helyhez kötött élőlények és olyanok is persze, akik sokat mozognak – válaszolt röviden, miközben már meg is pillantottam a vörös törpe csillagot és irányba álltunk a negyedik bolygón való leszálláshoz. Úgy éreztem, hogy az egész utazás nem tartott tovább két percnél.
Ahogy leszálltunk, nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. Bármerre néztem csak a piros, a fekete és a szürke árnyalatait láttam magam körül. Felnéztem az égre és majdnem a fejem fölött láttam egy nagy piros gömböt, amely jóval nagyobbnak, úgy négyszer akkorának látszott a mi Napunknál. Az égbolt sem kék volt, mint a Földön, hanem kicsit a pirosban játszott.
– Ez egy nagyon furcsa hely – fakadt ki belőlem. – Ré megmondanád, hogy itt mennyi az egy nap, az egy év?
– A bolygó hat földi nap alatt kerüli meg a csillagát, miközben állandóan felé néz. Tehát az egyik oldalát állandóan megvilágítja, míg a másik sötét.
– Akkor az egyik oldala meleg, míg a másik hideg, így emiatt állandóan fújhat a szél -mondtam.
– Igen, teljesen igazad van. Ez az állandó szél enyhíti a meleget, aminek örülnek a lakói. Az élőlények csak a napos oldalon lévő összefüggő nagy kontinensen élnek.
– És a nap ezek szerint sosem megy le, legfeljebb egy kicsit változik a helyzete az égbolton. Hogy fogom megszokni, hogy mindig ez a vadító piros, szürkés szín vesz körül? És azt várják tőlem, hogy ilyen körülmények közt dolgozzak nekik? – kérdeztem.
– Kate, én kérem tőled, hogy segíts nekik! Amint kiszállsz a bárkából, nem fogsz látni engem. A kutatóintézet vezetője fogad és vele fogsz dolgozni. Ő vigyáz majd rád, tudni fogja, hogy ki vagy és honnan jöttél, de ne félj, őt én irányítom. Ja, és amint kilépsz, felveszed az itteniek madár alakját. A karodból szárny lesz. Olyan leszel az intézetben, mint egy új, nagy tudású munkatárs. Légy bátor! Oszd meg velük a tudásod! – szólt Ré, majd eltűnt.
Kiszálltam a bárkából és valóban úgy éreztem, mintha a karomból szárnyaim nőttek volna. Hirtelen ott termett előttem egy madár alakú lény, de a feje ember szerű volt és köszöntött. Bemutatkozott és elmondta, nagyon örül, hogy velem dolgozhat, ismeri az eredményeimet és szeretné, ha azokat mihamarabb megosztanám velük. Ő volt Bozon, a kutatóintézet vezetője. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak. Hogy mutatkozzak be? Mit is mondott Ré? Ő ismer engem? De látva zavaromat, szerencsére rögtön kisegített. Elmondta, hogy tudja, honnan jöttem, de ez csak a mi titkunk lesz. Senki másnak ne említsem. És ugye szólíthatnak Kate-nek? És amint készen állok rá, találkozunk a munkatársaival. Nagyon megnyugtató volt, ahogy Bozon beszélt hozzám. Kicsit furcsa volt a madárszerű kinézete, de már én is hasonlóan néztem ki, így már ez sem zavart. Akkor láttam őt életemben először, hogy is láttam volna korábban, de úgy éreztem, hogy megbízhatok benne. És ebben szerencsére nem is csalódtam.
Ezt követően kicsit tanított a szárnyaimat használni, hogy ne érezzem magam feszélyezve az új külsőm miatt, majd bevezetett egy nagyobb szobába, ahol már többen is voltak és úgy tűnt, az ott lévők valóban vártak valakit. A tárgyalóteremben nem voltak székek, csak egy hosszú asztal. A madárszerű lények a földön álltak. Szárnyaik végén kézszerű képződmény volt, amellyel írni, fogni tudtak.
– Kedves összegyűltek, engedjétek meg, hogy bemutassam Kate professzort, aki azért jött el hozzánk, hogy segítsen nekünk a csillagunk belsejében is végbemenő magfúziós folyamatot, vagy valami ahhoz hasonlót, itt, bolygónk felszínén is megvalósítani, hogy azt az egyre növekvő lakosság energiaigényének kielégítésére fel tudjuk használni – szólt Bozon, miközben szárnyaival szélesen gesztikulált. Már azt hittem, hogy lever valamit a különböző tárgyakkal teli asztalról. Miközben beszélt, bátorságot gyűjtöttem, hogy megkérdezzem tőlük, hogy eddig milyen folyamatokban is gondolkodtak. Közben éreztem magamban az átalakulást, próbálgattam, hogy a szárnyaim végén lévő kezeket miként tudom használni, figyeltem a megbeszélés alatt állandóan ki- és bejövőket, hogyan is mozognak. Majd szólásra jelentkeztem.
– Szeretném megkérdezni – kezdtem -, hogy eddig milyen típusú magfúziós folyamatokkal próbálkoztak.
Az egyik madár rögtön jelentkezett és elmondta, hogy melyik reakcióval kísérleteztek addig, mivel úgy találták, hogy ebben a folyamatban szabadul fel a legtöbb energia. Bár ahhoz, hogy a pozitív töltésű és egymást taszító atommagok elég közel kerüljenek, nagyon sok energiát kellett befektetni, és még nem sikerült pozitív energiamérleget elérniük. Majd Bozon vette át a szót.
– Tulajdonképpen azt szeretnénk tudni, hogy van-e más lehetőség is arra, hogy fúziót hozzanak létre egy bolygó felszínén? Tudjuk, hogy a csillagokban ilyen jellegű folyamat megy végbe. De azt egy az egyben nem lehet lemásolni. Eddig a fenti megoldással kísérleteztünk. Az egyik összetevőt ki tudjuk vonni a bolygó bőséges vízkészletéből, azonban a másik előteremtése már jóval nehezebb – mondta Bozon, miközben jelentőségteljesen rám nézett.
– Igen, van más lehetőség. És elmondtam nekik, hogy az otthoni erőműben milyen folyamatot is használunk. Ebben ugyan kicsit kevesebb energia szabadul fel, de kevesebbet is kell befektetni az egymást taszító atommagok ütköztetéséhez és azok nagyobb valószínűséggel is ütköznek. Ellenben az egyik komponens előállításához lítiumra van szükség. Osztottam meg a földi fúziós technológia alapjait a TRAPIST-1 e bolygó tudósaival.
A teremben rögtön nagy hangzavar és mozgolódás támadt. Rám pedig egy enyhe fejfájás telepedett, ami ezután végig velem maradt. Szerintem ez a számomra furcsa, meg nem szűnő pirosas fénynek volt köszönhető. Persze emlékeztem a csillagászati tanulmányaimból, hogy a vörös törpecsillagok főként infravörös fényt bocsátanak ki, amiből mi emberek csak a vörös végét látjuk, de ez a tudás nem segített ki. Attól még nagyon zavart.
Felszólalásomat még sok további hozzászólás követte, melyekre már nem is igazán emlékszem. De az ülés eredménye az lett, hogy kipróbálják az általam javasolt reakciót. A lítium nagyobb mennyiségben való előállítási lehetőségeinek és egyáltalán kémiai tulajdonságainak pedig rögtön utánanéztek. Ez utóbbi kicsit furcsa volt nekem, hiszen, ha már a fúzióval foglalkoztak, akkor azt gondoltam volna, hogy a periódusos rendszer elemeit is töviről hegyire ismerik. De ez láthatóan nem így volt, amelyből adódóan hamarosan baleset is történt.
Rájöttek, hogy az ő vizeikben is található lítium, akár csak a Földön. Végül is világunkban a kőzetbolygók hasonló összetételűek. Tehát abból ki lehet vonni. Azonban mivel nem voltak tisztában a lítium kémiai tulajdonságaival, nem tárolták azt megfelelően. És ebből lett a baj. Ugyanis a már előállított nagyobb mennyiségű fém lítium, nem tudni hogyan és miért, de sok vízzel került kapcsolatba. A heves reakció közben hidrogén képződött, ami a levegő oxigénjével begyulladt és emiatt többen komoly égési sérüléseket szenvedtek el. Egy munkás meg is halt. Rokonai egyike engem kiáltott ki bűnbaknak és a bebörtönzésemet követelte. Ehhez kisebb tömeget csődített össze és Bozon szobájának ablaka előtt köröztek, leültek a párkányra, kopogtattak és hangosan kiabáltak különféle rigmusokat. Bozon alig tudta meggyőzni a feldühödött rokonságot az ártatlanságomról, de végül sikerült. Bekérette a rokonok képviselőjét és elbeszélgetett vele, hogy mégis milyen bizonyítékokat tudna ellenem felhozni. A vizsgálat során kiderült, hogy valójában elhunyt rokonuk nem tartotta be az előírt biztonsági intézkedéseket.
Végül sikerült kellő mennyiségben előállítani és biztonságosan tárolni a lítiumot, majd hamarosan elkezdődtek a kísérletek. Ehhez emlékezetből kellett felidéznem az otthoni kísérleti berendezés megfelelő paramétereit. Hogyan is adagoljuk az egyes összetevőket? Szerencsére azt tudták, hogy az anyagok összetartásához mágneses mező szükséges. Így azt ők már a korábbi kísérleteikhez megtervezték.
Miután sikeresek voltak az első kísérletek, további javaslataim a mágneses mező szerkezetére vonatkoztak. A gyűrű alakú mező helyett egy még egyszer felcsavart szerkezetű mezőt javasoltam, ahogy az több földi fúziós reaktorban is található (sztellarátor). Ehhez persze további áramjárta vezetékekre volt szükség. És ekkor történt a második baleset. Azok az átkozott tekercsek és kábelek. Különböző színűek voltak, melyet én persze nem láttam.
A bolygó lakói, a madarak láttak különböző színeket, hiszen az ő szemük az infravörös tartományhoz alkalmazkodott. Az infravörös spektrum egyes részeit ők különböző színként érzékelték. Nekem viszont minden csak valamiféle vörös-szürke árnyalatként jelent meg, jobbik esetben. Nem egyszer játszottak velem egyesek úgy, hogy mutattak szerintük két abszolút különböző színű tárgyat, amelyek színe számomra tökéletesen azonosnak tűnt.
De térjünk vissza a vezetékekhez és a kábelekhez. Szükségem volt Ré segítségére, mivel nem tudtam emlékezetből felidézni a csavart mágneses mező előállításához szükséges kapcsolási rajzokat. Szerencsére Ré észrevette, hogy bajban voltam, és megjelent. Majd kérésemre átteleportálta nekem a meglehetősen bonyolult elrendezést a színes papírmakettel együtt, majd megpróbáltam részletesen lerajzolni a madaraknak. Bozonnal is többször átbeszéltük. Ő javasolta az egyes részek színek szerinti megjelenítését. Én persze mondtam neki, hogy vegye figyelembe, hogy én náluk gyakorlatilag nem látom a színeket (ezen az átkozott bolygón, mely már egyre jobban zavart), de azt mondta, hogy nem baj, ezt majd ő ellenőrzi.
A munkások végül elkészítették az első kísérleti berendezést, amely elfért az egyik nagyobb méretű teremben. Eszméletlen gyorsan dolgoztak. Mintha egy gyorsított filmet láttam volna. El is kezdtük a kísérletet, mely jól ment. Az egyik fiatal madár azonban annyira belelkesült a sikertől, hogy a tekercsekre a megengedettnél nagyobb feszültséget kapcsolt. De erről persze nem szólt senkinek, csak örvendezett, hogy de szépen megy a fúzió és milyen állandó. Majd egyszer csak valaki észrevette, hogy a tekercsek melegednek, sőt némelyik már vörösen izzott, majd valószínűleg rövidzárlat jött létre, aminek az lett a vége, hogy tűz ütött ki és majdnem leégett az egész épület. Alig tudtunk kimenekülni. Szerencsére csak kisebb sérülések történtek, mivel megszólalt a riasztó és mindenki gyorsan el tudta hagyni az épületet. Még szerencse, hogy madarak voltak és tudtak repülni, mivel gyalogosan nehéz lett volna. Én is kirepültem az egyik ablakon.
Teljesen kiborultam az esettől. Olyan jól ment már minden és azt hittem, hogy nemsokára indulhatok haza, erre ismét történt egy baleset. A fejfájásom is egyre csak erősödött. Nagyon hiányzott az otthon, a családom, a gyerekeim, a férjem, idős szüleim, a lakásunk, a városunk, a parkok és a színek. Különösen a zöld, a fű, a fák, de a kék égbolt és az igazi naplemente is. A mindent elsöprő piros látványát már szörnyűnek éreztem. El is határoztam, hogy ha valaha haza kerülök, minden piros ruhámat kidobom. A gyerekeknek se veszek pirosat. A lányom mostanában amúgy is a kéket szereti, a fiam meg a barnát. És nem használok piros rúzst sem, ami addig a kedvencem volt. Sőt, piros körömlakkot sem. De a feketéimet sem fogom annyit hordani, mint korábban.
Bozon vígasztalt. Elmondta, hogy mennyire fontos nekik, a bolygó lakóinak, hogy működjön a kísérleti reaktor, aminek alapján már az erőművet fel tudják építeni. És mennyire fontos ez neki személyesen is. Hogy a családja, a felesége és a gyerekei mennyire büszkék lennének rá. Csak ekkor döbbentem rá, hogy valójában a bolygó lakóiról mennyire keveset tudtam meg addig, mivel végig csak a feladatra koncentráltam. Elmondta, hogy náluk is két nem van. Családokban élnek. A közösség életét pedig egy központi Bolygótanács irányítja, akiket ezerötszáz évente választanak. (Náluk egy év mindössze 6 földi nap.) Népességük közel egy milliárd fő. Régebben voltak harcok, de azok már elmúltak. Ahogy egyre jobban hozzá tudnak férni a technika vívmányaihoz, többé nem háborúznak. Minek? Ezért is annyira fontos számukra az energia. És ezzel az új lehetőséggel szinte korlátlan mennyiségű energiát tudnának előállítani. Azt tervezték, hogy bizonyos mennyiségű elektromos energia alanyi jogon járna mindenkinek. Nagyon sok szolgáltatás már így is ingyenes náluk, mint például az oktatás, az egészségügy, fejenként a legfontosabb élelmiszerekből összeállított csomag jár mindenkinek, az alap lakhatás, a közlekedés stb.. Azért meg kell jegyezzem, hogy a közlekedés náluk sokkal egyszerűbb, lévén madarak. Nincs szükségük akkora úthálózatra, mint nekünk. Viszont repülőtereik vannak, mivel, ha valahová valamiért gyorsan kell odaérniük, akkor azt veszik igénybe.
Én is meséltem Bozonnak a Földről, a családomról, a népek közötti szűntelen konfliktusokról, amelyeket még a 22. század elejére sem tudtak lezárni a politikusok. Milyen furcsa – gondoltam magamban ¬, hogy ők képesek békében élni egymással? Ők a furcsák, vagy inkább mi emberek? De, amikor ide jutottam, szerencsére jött a tűzoltók vezetője és mondta, hogy mehetünk és megnézhetjük a kísérleti reaktor maradványait. Elég lehangoló volt a látvány. Gyakorlatilag használhatatlan lett minden. Az egész berendezés tönkrement. Ott állt a terem közepén egy nagy kupacban. De a tervek megvoltak. És a gyakorlat is. A munkások szinte szemvillanás alatt újjáépítették a berendezést egy másik épületben. És a kipróbálásnál sem történt semmi baj. Mindenki nagyon figyelt és végig fegyelmezett volt. Boldogok voltak a sikertől. Körbe–körbe repkedtek örömükben. Én is örültem a sikernek, a sikerüknek. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy segíthettem nekik. Még a fejfájásom is elmúlt.

Reggel teljesen kipihenve és jó kedélyűen ébredtem a hotelszobában abban a ruhában, amelyben előző este sétáltam, kezemben a sztellarátor (a felcsavart mágneses reaktor) papír makettjével. Teljesen értetlenül néztem rá. Hogy került ez ide? Elhoztuk volna magunkkal otthonról? De miért? Nem emlékszem, hogy a gyerekek csomagjában benne lett volna. A gyerekek is azt állították, hogy ők nem hozták el. Miért lett volna rá szükségük? De, ha nem hiszek nekik, akkor nézzük meg az otthoni videokamerával a dél-franciaországi lakásunkban – javasolta Aliz, a tizenkét éves lányom.
Sikerült megnéznünk a telefonunkon keresztül a lakásunkat és valóban ott volt a gyerekek közös polcán a makett, amelyet úgy egy évvel korábban készítettem el velük együtt. Azért tovább motoszkált bennem a bizonytalanság, hogy nem készítettek-e azóta másikat, csak elfelejtették, de a gyerekek határozottan állították, hogy nem. Férjem sem tudott ilyenről.
Családom nem igazán értette, hogy miért izgat engem annyira ez a dolog, bár ők is furcsának tartották, hogy miért volt a makett a kezemben. Majd a reggeli alatt elmondtam nekik a „Ré napistennel és a napbárkával való kalandomat”, amiről nem tudtam eldönteni, hogy az csak egy álom volt, vagy valóban ott jártam a vörös törpecsillag negyedik bolygóján és dolgoztam madárszerű lakóival a fúziós energiatermelés megvalósításán? Arra emlékeztem, hogy Ré bárkájával mentem, de hogy jutottam vissza? Arról semmilyen emlékképem nem volt. Az utolsó emlékem a madarak boldog körözése volt.