Mindentől távol

Mindentől távol

Egy tisztáson áll a házam, távol mindentől és mindenkitől. Szeretek így élni, számomra a nyugalom mindennél többet ér.
A birtokot jobb oldalról egy fenyves övezi, a másik oldalon meg tölgyfaerdő határolja, ami nagyjából húsz méternyire van a háztól, de a portám előtt, ameddig a szem ellát, csak egy nagy rét terül el, ami tavasszal és nyár elején tele van mindenféle virággal. Most már szinte kopár. Ez a táj a legszebb egész Montanában.
Van egy kutyám is, ami nem fajkutya, ám hűséges társam. Sokat járunk együtt az erdőben, túrázunk télen nyáron, és élvezzük a természet nyújtotta nyugalmat.
Egy kellemes, nyárvégi napon, amikor hazaérünk, adok Jacknek vizet, – így hívják a kutyámat – mert ilyenkor mindig szomjas, ahogy én is. Magamnak persze nem vizet töltök, sőt, nem is töltök, csak a dobozból iszom a sört. A sörrel a kezemben kimegyek a verandára, leülök a hintaszékembe, és csak nézem a naplementét.
Jack a lábam mellett fekszik a padlón, és csak bambán néz maga elé. Azon mélázok, hogy amikor ma bent jártunk az erdőben, furcsa hangokat hallottam, mintha valakik fát vágnának. Ez nem feltűnő, hiszen ez a terület nem természetvédelmi körzet, ráadásul nincs a közelben semmilyen hatóság, aki ezt felügyelhetné, így nincs abban semmi meglepő, ha orvul kivágnak néhány fát. Errefelé kemény szokott lenni a tél.
Amikor a sörösdoboz kiürül, felcsapok egy másikat. A szisszenésre Jack is felkapja a fejét, de mint mindig, vissza is fekszik, mert tudja, hogy minden rendben van.
Már a második sört ürítem ki, amikor a kutya megint felemelkedik, és rám néz.
– Na mi van? Még nem nyitottam ki a harmadikat – mondom neki.
Erre a kutya feláll, és a tölgyes felé tekintget.
– Na mi van? Mit hallottál?
Nem válaszol, – persze hogy is tehetné – csak az orrát mozgatva nézi a fákat, ahogy egyre inkább ránk borul az esti sötétség. Megsimogatom a fejét, mire heves farkcsóválás a jutalmam, de nem változik semmi. Csak áll, és mereven figyel a fák felé.
Erre én is felállok, és bemegyek a távcsövemért. Ha Jack valamit kiszagol, akkor ott biztosan van is valami. Arra gondolok, hogy talán egy szarvas, ami bizony most elférne a hűtőládában, és még szerencsésnek is mondható, hogy idejön, mert legalább nem kell mérföldekről hazavonszolnom.
A kezemben a távcsővel ismét a verandán állok, de nem látok semmit, még egy apró mozgást sem, ennek ellenére Jack még mindig mereven figyel. Bízom a kutya érzékeiben, sosem csap be.
Mivel semmit nem látok, és a kutya sem ad további jelet, úgy döntök, hogy ideje vacsorázni.
– Na gyere, együnk valamit!
A konyhában előbb Jacknek adok enni, aztán a hűtőből kiveszem a sült húst, hozzá egy kis sajtot és csípős szószt, majd hozzálátok a vacsihoz. Az evés befejeztével leheveredek a kanapéra, és a tévét nézem. Nincs benne semmi érdekes, csak pihentet a villogó fény, amitől lassan elálmosodok, és…

Jack ugatására ébredek. Kinyílik a szemem, ami lassan körbejárja a helyiséget, aztán megállapodik a bejárati ajtón. Jack ott áll az ajtóval szemben, és ugat. Nem úgy, mintha valóban lenne ott valaki, hanem csak egy-egy vakkantásnyi jön belőle.
– Mi az Jack? – kérdezem tőle, miközben feltápászkodok, és odalépek mellé. Kinyitom az ajtón lévő kémlelőnyílást, ami nagyjából tenyérnyi méretű és kinézek rajta. Nem látok semmit. Talán egy borz mászkál a teraszon.
Visszamegyek a díványhoz, és épp leülnék, amikor Jack nekiugrik az ajtónak, és vad ugatásba kezd. Nocsak. Mégis lehet itt valami vad. Mégsem ülök le, helyette odalépek a fegyverszekrényhez, kinyitom és kiveszem az egyik sörétespuskát, amit meg is töltök.
Amikor ismét az ajtó előtt állok, Jack még most is ugat, de hátratolom őt, majd a kapcsolószekrény ajtaját kinyitva felkattintom az egyik kapcsolót. Ismét kinyitom az ajtón a kisablakot és kinézek. Most már jól látok mindent, hiszen a házon kívülről minden irányban reflektorok világítják meg a területet. Mintha nappal lenne. Így sem látok semmit és senkit, ám a kemény, bakancsos léptek hangját jól hallom. Mintha futna.
Mivel nincs kedvem éjszaka embere vadászni, égve hagyom még a lámpákat, miközben az ajtó résén kinézve látok egy futó alakot, amint a tölgyes felé tart. Menjél csak.
Leoltom a lámpát, és végre nyugovóra térek, csakhogy…

Alig egy órával később, megint Jack ébreszt fel. Puskával a kezemben ismét az ajtóhoz lépek, felkattintom a külső fényt, majd kinyitom az ajtót és kilépek a verandára. Sajnos elkövetem azt a hibát, hogy a kutyát nem tartom vissza, így Jack a lábam mellett kisurran, és mint az íjból kilőtt nyílvessző, egyenesen a tölgyerdő felé rohan.
– Jack! – kiáltok utána, de mintha meg sem hallaná. – Jack! Vissza hozzám! – Semmi. Csak rohan egészen addig, amíg a fák között el nem tűnik a szemem elől.
Ellépek a verandáról és teszek néhány lépést abba az irányba, amerre elfutott. Mit tegyek? Éjjel, sötétben, nem megyek be az erdőbe. Nem vagyok beszari, de a biztonságom fontosabb. Egyedül élek, távol mindentől és mindenkitől, így, ha bármi bajom esik, nincs, aki segítsen rajtam. Ez a magányosan élők elsődleges irányelve.
Visszamegyek a házhoz, leülök a verandán a hintaszékbe és nem tehetek mást, várok. A távcsővel a kezemben az erdő szélét pásztázom, aztán a másik oldalt is, ahol a fenyves van, de a szokásos éjszakai hangoktól eltekintve nem hallok semmit.

Eltelt már egy óra is, de még mindig nem került elő a kutyám. Most már kezdek érte aggódni. Felállok és járkálok, de továbbra sem látok vagy hallok semmit. Adok még egy kis időt neki, hogy hazatérjen, nem vagyok hajlandó tovább éjszakázni. Visszaülök a székembe, és az órámra nézek.
– Kapsz még tíz percet, ha nem jössz, akkor kint éjszakázol. Hátradőlök, és tovább meresztem a szemem.
Amikor letelik a tíz perc, felállok és még egyszer körülnézek, de még mindig semmi. Kézbe veszem a puskámat, majd az ajtó felé lépek, amikor meghallom a hátam mögött a csaholást. Amikor visszafordulok, Jack épp akkor tűnik fel előttem. Egy hirtelen fékezést előadva megáll előttem, és csak csóválja a farkát.
– Na mi van csavargó? – kérdezem tőle, de belém fagy a szó.
A kutya ott ül előttem, mint ahogy máskor is teszi, de most valami más. Ahogy lépek egyet, és az eb kikerül az árnyékomból, akkor veszem észre, hogy csurom vér, a pofájától a mellső lábaiig, mindene véres.
Leguggolok mellé, a puskát a fűre teszem és megnézem a kutyát. Nem látok rajta sérülést, főleg nem olyat, amitől ennyi vér kerülhetett volna a bundájára.
– Veled meg mi történt?
A kérdésemre megint farokcsóválásba kezd, majd feláll, és menne be a házba.
– Hékás! Állj csak meg! – szólok rá, mire engedelmesen megáll, és néz rám. – Így nem mehetsz be, előbb meg kell fürdeni! Gyere!
Amikor elindulok a ház mellett lévő csaphoz, ő engedelmesen követ, majd, amikor megnyitom a vizet, már ott ül előttem, és várja a fürdetést. Nem az első ilyen alkalom.

Másnap is megismétlődik ez a különös viselkedése. Napközben, amikor épp semmi dolgunk nincs, én ismét a verandán ülök a kedvenc székemben, amikor eszembe jut, hogy vacsoraidő van, enni kéne valamit. Ma megint sütöttem friss szarvashúst, ami már kihűlt, de én így szeretem.
– Jack! – kiáltom el magam. Gyere, vacsora!
Máskor, a vacsora szó említésére rohan hozzám, de most nem is látom. Lelépek a verandáról és körbenézek. Nincs sehol. Máskor is megtörtént, hogy elkószált, ami valamennyire érthető is, de hívásra mindig előkerül.
– Jack! Vacsora.
Semmi. Egye fene, majd eszik később. Bemegyek és hozzálátok elkészíteni az esti étket. Amikor befejezem a vacsorát, a kutya még mindig nincs sehol. A konyhát rendbe teszem, majd kiülök a verandára, hogy nézzem a naplementét, amit, ha tehetem, sosem hagyom ki. Egyszerűen lenyűgöz a látvány.
Már a második sörnél tartok, amikor meglátom a kutyámat, amint az erdő felől közelit. Nem fut, mint máskor, csak üget. Furcsa, a vacsoráról sosem szokott lemaradni. Ahogy egyre közelebb ér, látom rajta, hogy megint véres. Mi a fene. Máskor is találtunk már döglött állatot, de ő sosem szokott hozzányúlni az ilyenhez. Most miért?
Amikor hozzám ér, lehajolok hozzá, hogy megvizsgáljam, biztosan nem a saját vérét látom rajta. Szerencsére nincs sérülése, úgyhogy megyünk fürdeni.
Amit lemosom róla a vért, megérzem rajta, hogy tele a bendője. Valamiből alaposan belakmározott. Na majd holnap megnézem mi lehet az, de ma már nem akarok több időt rászánni, mert kezdődik a kedvenc sorozatom, amit nézni akarok. Az este hátralevő része a szokásos módon telik el, és egy nyugodt éjszaka vár rám.

Másnap viszont már kora reggel megismétlődik az eset Jackkel. Amikor kiülök a reggeli kávémmal, a kutya úgy ront ki a házból, mintha üldöznék, de persze erről szó sincs. Rohan megint az erdő felé, én meg csak nézek utána. Ez már felettébb gyanús, eddig még sosem tapasztaltam nála ilyen viselkedést.
Elhatározom, hogy megvárom, amíg visszatér, és aztán majd együtt megyünk el a helyszínre, ahol a dögöt találta, és elásom.
Egy hátizsákba beleteszem a cuccokat, amire szükségem lehet, majd egy gyalogsági ásót is beleteszek, valamint egy rendes ásót is felkötözök a zsák oldalára. Nincs más dolgom, mint megvárni Jacket, amíg hazaér.
Alig egy órával később meg is érkezik. Megáll a veranda előtt, és mintha valami remek dolgot vitt volna véghez, szinte vigyorog rám, miközben a farkát csóválja. Persze megint véres. Ahogy közelebb lépek hozzá, megérzem a szagát is. Úgy bűzlik, mintha épp valami dögöt evett volna.
Megint megfürdetem, majd felmálházom magam és a kutyát pórázra kötve elindulunk abba az irányba, amerre ő is el szokott tűnni a fák között.
Az erdőben nem látok különösebben semmi furcsát, olyan, mint máskor, de most valahogy… furcsa érzésem támad. Jó sokáig megyünk, egyre beljebb az erdőbe, ami nekem elég fárasztó a sok aljnövényzet miatt, ám Jack könnyedén veszi ezeket az akadályokat. Egy idő után már inkább akadályoz engem a haladásban, ezért elengedem, hogy a saját tempójában haladjon, de azért ne hagyjon magamra.
Jack elfut, majd mielőtt eltűnne a szemem elől megáll, és visszaszalad hozzám. Mintha csak azt mondaná: „gyere már, mindjárt ott vagyunk”
Már valóban nem lehetünk messze, mert a dögszagot érezni lehet a levegőben. Orrfacsaró. Jack már nem szalad vissza hozzám, de az irányt követve reménykedek benne, hogy megtalálom. Nem is tévedtem.

Ahogy igyekszem átvergődni a bozóton, már látom Jacket. Egyre közelebb járok hozzá, és már elviselhetetlenül facsarja az orromat a bűz. Alig néhány méter választ csak el tőle, amikor keresztülvergődöm egy tüskés bozóton, aminek a másik oldalán egy néhány négyzetméteres tisztás fogad.
Az első pillantásom Jackre esik, amint a feje búbjáig eltűnik abban a testben, amiből épp lakmározik. A következő, ami szemet szúr, hogy a nyílás, amiből Jack nagy falatokat tép ki, valamivel be van takarva, mintha egy kockás anyag lenne. Vajon miért?
Mire végképp átvergődöm a vendégmarasztaló töviseken, azt is látom, hogy a kockás anyag nem fed le mindent, mert kissé lejjebb, már egyszínű kék, ami hosszabban folytatódik, és aminek a végén egy cipő is van. Mi a fene? A felismerés szinte letaglóz. Egy ember fekszik előttem, aki már néhány napja halott, és amiből a kutyám lakmározik.
Nyitom a szám, hogy rászóljak Jackre: „Nem szabad! Fújj!”, de nem jön ki hang a torkomon. Képtelen vagyok a tekintetem elszakítani a látványról, bár érzem, hogy ennek hamarosan rossz vége lesz. A lábaimból kifogy az erő, és egyszerűen térdre esek az idegen halott lábai előtt, hogy megküzdjek a belőlem feltörő ingerrel. Hányni fogok.
Egy pillanatra bevillan, hogy nem illik egy halott lábaira hányni, ezért elfordítom a fejem, amikor megáll bennem az ütő. Elfejetek hányni, és minden mást is, amikor meglátom a másik halottat. Ennek is a lábai vannak felém, amit sikerül is telibe hányni. Úgy kell neki, miért nem húzta el előlem.
Nincs bennem semmi, ami kijöhetne, de aztán mégis. Jack észreveszi az agóniámat, így otthagyja a lakomáját, és néhány lépéssel odaüget hozzám, majd mintha minden a legnagyobb rendben lenne, végignyalja az arcom. Na itt a vég. Nagy nehezen felállok, vagy legalábbis úgy teszek, amikor kitör belőlem a hányás. Mivel a gyomrom üres, elképzelni sem tudom, hogy mi jön belőlem, ami piros és még zöld is, de szerencsére nem marad időm arra, hogy kielemezzem, mert a következő pillanatban azt látom, hogy csak néhány centiméterről nézem a halott idegen cipőtalpát. Aztán már semmit sem látok.

Amikor lassan kinyitom a szemem, ismét fényt látok és elfordítom a fejem. Jack teljes nyugalommal hasal az áldozat mellett, de már csak ímmel-ámmal nyúl hozzá, úgy tűnik jól van lakva.
Összeszedem magam, és feltérdelek. Igyekszem a jelenben maradni, mert tartok attól, hogy ismét elájulok. A tekintetem a fákra irányítom, ez egy kissé megnyugtat, hogy képes legyek legyőzni a bennem tomboló indulatokat.
Némi időt igényel a folyamat, amikor megint a talpamon állok, Jack nyakörvét megmarkolva elhúzom a tetem mellől, és egy távolabbi fához kötöm ki. Amikor alaposabban szemügyre veszem a két halottat, azt látom, hogy amelyik Jack lakomája volt, annak a kezében egy revolver van. A másik fickó kezében viszont egy méretes macsete van, a homloka közepén pedig egy golyó ütötte lyuk.
Szóval ezek kicsinálták egymást. De vajon miért?
Kettejük között egy táska hever. Megfordítom, és kihúzom a cipzárját, amitól megint elkezd forogni körülöttem a világ, így kénytelen vagyok leülni. A táskában sok pénz van. Nagyon sok. Csak megsaccolni tudom, de szerintem legalább százezer dolcsi.
Hát persze. Biztosan rabolták… aztán összevesztek rajta, és megölték egymást. Ebben a végtelen erdőségben könnyedén el lehet rejtőzni, a kutya sem talál rájuk.
Kutya? Ránézek Jackre. Egy kutya talán mégis.
Miután úgy-ahogy rendbejövök, elhatározom, hogy a pénzt megtartom, de a két fickóval mi legyen? Hát persze! Úgy készültem, hogy elásom a dögöt, így hát megkeresem a hátizsákomat, magamhoz veszem az ásót, és hozzálátok a munkának.
Nehezen megy a dolog, hiszen le vagyok gyengülve, és az erdei talaj is olyan kemény, mint a beton. Évezredek óta nem volt felásva, de nekem most meg kell tennem.
Amikor készen vagyok, már semmi nem utal arra, hogy itt milyen tragédia történt. Elegyengettem a talajt, álcáztam is némi faággal, és amennyire bírtam a nyomokat is eltűntettem.
A hátizsákot a vállamra veszem, és ránézek Jackre. Az első gondolatom az, hogy itt hagyom, Nem tudnék ezek után együtt élni vele, és… Nem, ő a társam, nem hagyhatom itt. De hát embert evett. Bevillan egy kép, mi van, ha velem is történik valami, és Jack, ahelyett, hogy segítséget hozna, egyszerűen felfalna. Nem, ezt nem akarom.
– Szia Jack. Most elválnak útjaink. Jó társam voltál, de ezek után nem tarthatsz velem.
Jack csak néz rám, persze nem érti, amit mondok neki, de mégis, mintha érezné. Leül, és csak néz rám szomorú szemekkel. Elfordulok tőle, mert nem bírom elviselni, hogy… Döntöttem. Megfordulok, és átvágom magam a bozóton, ahogy egyszer már megtettem. Határozott léptekkel haladok, már amennyire az aljnövényzet engedi, amikor meghallom Jack hangját.
– Ne hagyj itt!
Csak csendben nyüszít, de én ezeket a szavakat hallom. Megállok. Jack ismét nyüszít, de most már hangosabban. Nem hagyhatom magára, hiszen éveken át a társam volt.
Ledobom a hátizsákot, és visszaküzdöm magam a bozóton, majd megállok Jack előtt. Ahogy közelebb hajolok hozzá, hogy eloldozzam, az állat a farkát csóválva igyekszik felugrani rám, alig tudtam elhúzódni tőle.
– Ne! Ezt ne csináld Jack!
Most is, mintha megértené, hogy valami megváltozott, csak behúzza a fülét, és egy hang nélkül követ hazáig.

Ettől kezdve Jack nem léphetett be a házba, megvontam tőle mindent, ami eddig elfogadott volt. Már nem simogattam meg, az ételt is a házon kívül kapta. Viszont csináltam neki egy kényelmes kis házat, az enyém mellett.
Látom rajta, hogy tudja, már semmi sem a régi, ám ő egy kutya, és továbbra is jó társam maradt.

Még valami. A pénzt megszámoltam, száz dollár híján negyed millió. Ez sok pénz, amit a kertemben ástam el, mert ugyan az én életmódomhoz nincs szükség pénzre, de talán egyszer majd hasznát veszem.