Egy szerelem emléke

0 (0)

Egy szerelem emléke

Férje halála után Adrienn azonnal külföldre utazott. Talán sohasem bírt igazán megbarátkozni a gondolattal, hogy szülei esküvőről ábrándoztak, és persze arról, hogy leendő vejük majd sokkal tehetősebb lesz, mint ők. Legalább három évig gyakorlatilag a nagyobb városokat vette sorra; elsősorban a kulturális, irodalmi élet izgatta. Semmit sem akart feladni régi életéből. S mivel néhai párja megtanította számára az irodalom szeretetét, most elsősorban könyvesboltokat, és kisebb, helyi, magánkiadókat kezdett felkeresni. Az angolt – mint elfogadottá vált nemzetközi nyelvet -, szerencsés esetben a világ bármely pontján beszélik.
Valami miatt a temetés után férje családjával már egyre kevésbé tartotta a kapcsolatot. Apósát sosem kedvelte igazán, mert mindig talált valamit, amibe beleköthetett folyamatosan zsörtölődés, és kötekedős módján. Csupa szív, és imádni való anyósát ellenben rögtön megszerette, és második anyaként tekintett rá. Mégis csupán a legszükségesebb ruhákkal, és tárgyakkal menekült el ebből a régi életéből.
Bár nem szívesen pakolta el, de holmija közé rejtette azt a kisebbfajta lőfegyvert, melyre még férje beszélte rá annak idején.
– Édesem! A mostani cudar világon az ember sohasem tudhatja, mikor is veszi hasznát! – csengett fülébe férje dallamos, éneklő hangja. Istenem! Fantasztikus énekes, vagy zenész lehetett volna, ám mivel mindig is hadilábon állt saját kisebbrendűségi komplexusával, és notórius önbizalomhiányával talán jobb is, ha nem vették fel semmilyen zenei képzést biztosító oktatási intézménybe, hiszen az egyenlő lett volna a nyilvános megszégyenítéssel, vagy ami még rosszabb, az abszolút öngyilkossággal.
Adrienn úgy érezte, hogy még soha, senkinek sem sikeredett annyira mélyen, és átlátszón lelkébe pillantani, mint Andrásnak. Egy idő után, mintha valósággal téveszmék, kisebb-nagyobb rigolyák kezdték volna környékezni. Rettegett a névtelen fájdalomtól, mely szinte egyik percről a másikra lassacskán felélesztheti sebzett szívét, melyet egy szerelmes férfinak ajándékba odaadott.
Este mindig lefeküdt egy idegen városban, egy idegen szállodai szobában, és bár úgy tűnhetett, hogy a pincérek, és a kiszolgáló személyzet minden tagja a kegyét keresi, szinte mindenki megérezte előbb-utóbb, mennyire boldogtalan teremtés. Megsimogatta mellette a párnát, mintha férje kopaszodó fejét keresné, mely mindig engedékeny és puha volt, ezért esett annyira jól a tapintása. Esténként, ha férje nyugtalanul aludt, vagy rémálmok gyötörték, gyakorta ölébe vonta meghajszolt fejét, és csitítgatta, babusgatta, mint egy árván maradt kisgyereket, mert érezte erre van szüksége.
Nem lehetett már mellette az egyetlen férfi, aki átérezte minden szomorúságát, és örömét, és akivel egyetlen hullámhosszon voltak talán már akkor mikor megszülettek. Bár jól keresett, mert egy kis szerkesztőségben volt riporter, mégis úgy érezte, túlzottan sok időt elrabol felelősségteljes munkája attól, hogy családot tervezhessenek, és egy-két gyereket. És akkor, egy váratlan novemberi éjszakán, pont férje születésnapi hónapjában szívinfarktus törte derékba azt, melyről úgy hitte örökre vele marad. A világ szánalmas, sivár, magányos kripta lett.
András halála utáni hónapokban volt talán a legrosszabb. Naphosszat vagy fel sem volt hajlandó kelni az ágyból, mert mint valami csapda máris körbekerítette a könyörtelen, önmarcangoló önsajnálat. Vagy ha felkelt is, azon kapta magát, hogy hóbortossá lett, és bútorokkal, tárgyakkal beszélget, vagy csupáncsak a levegőbe mond hangosan mondatokat, mintha férje szelleme még vele lenne.
Alig múlt harminchárom, mikor megözvegyült hirtelen, és most úgy érezte elszívták az egész kinti világból a friss, kreatívságra sarkalló levegőt, melyre szüksége lett volna a feltétlen életben maradáshoz.
Egy-két év múlva sikeresen beilleszkedett egy külföldi könyvkiadónál, és megkedveltette magát az alkalmazottakkal. Már gyermekkorában megtanították számára a kemény munka értékét, így a kihívásoktól, és lehetőségektől sem ijedt meg. Aztán hazajött, mert főnökei megígérték számára, hogy férje asztalban maradt írásait lefordítják angolra, és ha ígéretesek a szövegek, természetesen azonnal ki is adják őket. Mintha ezt a kis apróságot, és reklámszintű stratégiát külföldön rugalmasabban, hatékonyabban tudták volna kezelni.
Sohasem csalta meg a férjét. Nem tudott volna örökké gyámoltalannak, árvának látszó, kisfiús arcára nézni, ha bebizonyosodik a tény: mást is szerethet feltétel nélkül. A szív törvényei összetett és bonyolult dolgok, melyek megértése sokszor problémásabb, minthogy egyszerűen csak beszélgessenek róla. Választásait mindig komolyan megrágta és megemésztette.
Élete külföldön, és új munkahelyén mintha visszazökkent volna a normális kerékvágásba. Letisztult, mint nagy viharok után a háborgó tenger. Bár voltak kérők, és serénykedő udvarlók egyelőre senkit sem volt hajlandó komolyabban is közel engedni önmagához, mert tudatosan tartott tőle, ha megsértik, megsebzik érzékeny lelkét, ismét önmagába zárkózik, és talán már nem nyílhat meg senkinek soha.
A gondolat, hogy férje halála után véglegesen is egyedül maradhat mintha nem különösebben izgatta volna. Talpraesett, céltudatos nő lévén a külvilág számára mindig az erős, és fegyelmezett oldalát mutatta, és még véletlenül sem ragadtatta magát érzelgősségekre. Bár amikor egyik-másik kollegája behozta gyerekét, vagy gyereknap volt, és ilyenkor a vállalatnál is kicsit elnézőbbek voltak a munkatársakkal, Adrienn sem állhatta meg, hogy egyik-másik csöppséget karjai közé ne vehesse, és ne szeretgesse egy kicsit. Andrással azon a véleményen voltak, hogy mindenképpen szeretnének gyereket, de mindketten érezték, hogy a háztartás és a rohanós életük miatt talán nem is jutna elegendő idő egy élet felnevelésére.
Adrienn megsértődött, és úgy érezte az élet szándékosan vágta pofon, hogy aztán egy feneketlen szakadékba lökje. Nem volt senkinek joga, hogy elvegye tőle imádott férjét. Akkor miért pont a jó emberek mennek el folyton?! Haragudott és neheztelt az életre, és nem volt hajlandó megbocsátani.
Egyik kolleganőjével együtt kávéztak, és közben sokat beszélgettek. Alisonnak hívták, és bár nem látszott rajta, hogy valójában megértené Adrienn min mehet keresztül, egyenrangú partnerként kezelte őt, és jó volt a tudat, hogy valakinek elmondhat olyasmiket is, amit másnak nem.
– Nézd édesem! Ha mindenáron egyedül akarsz maradni az a te egyedüli döntésed! De én mondom neked, meg kellene békülnöd végre a fájdalmaddal, mert előbb-utóbb bedarál, vagy totálisan kikészít!
– Figyelj! Nagyon rendes vagy, hogy így aggódsz! Tényleg, és én nagyra értékelem ezt! De nagyon sok mindent szerettünk volna még a férjemmel közösen megvalósítani, és most minden annyira… zavaros, és kiüresedett…
– Nem azt mondtam, hogy felejtsd el a szomorúságot, vagy a fájdalmat, mert azok lelkednek már a részei, de nem folytathatod tovább az életed úgy, hogy mindenkit kizársz az életedből, mert akkor ténylegesen is önmagadra maradsz, és ez szerintem rosszabb, mint a valódi magány! – Alisonnal kapcsolatban szinte senki se mondta volna meg első pillantásra, hogy fiatal kora ellenére több életbölcsesség szorult bele, mint buddhista szerzetesek többségébe.
Adrienn jólesőn megborzongott.
”Különös – gondolta. Barátom van!”
Mintha a kíméletlen magánytudatot egyetlen varázsütésre el lehetne tenni az útból. Este megint Andrással álmodott. Talán férje így akart számára jelezni, hogy muszáj folytatnia az életét, mert a legfontosabb a túlélés. Mondjon bárki amit akar.
Mikor kisírt, fátyolos szemekkel másnap felébredt, megfogadta magának, hogy férjét a szívében fogja őrizni, de nem zárkózik el semmi elől sem, amit még az ismeretlen létezés tartogathat a számára.
András több írását is kiadták angol nyelven, és több lelkes olvasó üdvözölte az özvegyet is, aki mintegy valóságos szereplő máris előlépett, mint néhai férje hagyatékának gondozója és szerkesztője. Adrienn azt szerette volna, ha férje sikeres lesz, még akkor is, ha úgy érezte rövid ideig tartó életében semmi remény rá, hogy kilábalhasson a teljes névtelenség homályából. Most viszont, szinte alig pár hónapon belül felkerültek könyvei a bestsellerlisták élére, és több neves kritikus kezdte valósággal ízekre szedni, és boncolgatni máris szövegeit. Persze mindenki arra volt kíváncsi, hogy mi lehet a szövegek titka? Mi az a titkos, emocionális, vagy érzelmi szál, melynek összefüggéseiben a történetek megelevenednek, és életre kelnek?
Abban a pillanatban, hogy külföldön sikeresek lettek Székely András könyvei, mintha odahaza is történt volna valami, ami jelképesen felrázta volna a kortárs magyar irodalom állóvizét.
Szinte az összes kultúrával foglalkozó nonprofit alapítvány és szerveződés azzal kezdett foglalkozni, hogy vajon ki is lehetett ez az ismeretlen író, aki szinte a semmiből tört a siker és a hírnév csúcsára, és talán már az irodalmi Nobel-díjat is megostromolta. S mivel választ szinte senki sem talált, és mindenki az összefüggések homályos kérdéseibe gabalyodott bele úgy döntöttek, hogy gyorsan alapítanak egy díjat, melyet elsőként Székely András leszármazottai kapnak meg.
Adrienn ezt az egész kissé alakoskodó, és kétszínű felhajtást férje irodalmi munkássága körül megvetően, és felháborítónak találta, így nem utazott haza, hogy személyesen vegye át a díjat. Inkább külföldön a kötetek után befolyó összegből saját ösztöndíjat alapított egy-két támogatóval, melyből olyan hátrányos, ismeretlen irodalmároknak szeretett volna segítő kezet nyújtani, akiket méltánytalanul, vagy éppen szándékosan nem volt hajlandó felfedezni egyik kultúrával foglalkozó testület sem!
Amikor hazament, férje fényképe íróasztalán állt, mint rendesen. Megcsókolta a fényképet, és halk sóhaja között azt felelte:
– Megcsináltad drágám! Nagyon büszke vagyok rád!