A cápa mosolya

0 (0)

A cápa mosolya

„ Muszáj valamennyire intelligensnek lennünk ahhoz, hogy rájöjjünk, mennyire hülyék vagyunk valójában”
John Cleese

─ Hölgyeim és Uraim! Megkezdtük az ereszkedést. Tizenöt perc múlva leszállunk Londonban. Kérem, csatolják be az öveiket! A hőmérséklet 13 C°, enyhe esővel. Kérem, maradjanak a helyükön a gép teljes megállásáig! Kellemes időtöltést kíván Önöknek a kapitány és a személyzet, köszönjük, hogy velünk utaztak! ─ bimbamm…
Tönköly Gusztáv türelmetlenül összecsapta szeretett Esti Kornél kötetét, amit még otthon sebtiben behajított karcsú kézipoggyászába és kicsit megnyugodva, behúnyt szemmel hátradőlt. Mindjárt vége… Sokat repült már életében, amolyan színházi zenészként, mégsem tudta legyőzni szorongását, amely tegyük hozzá állandó lételeme volt. És bár pontosan tudta, hogy a leszállás a legveszélyesebb manőver, mégis még gyerekkorában meggyőzte magát, hogy ilyenkor már nem vagyunk olyan magasan, innen már nem lehet olyan nagyot esni és ehhez tartotta magát makacsul. Úgyhogy bátran kitekintett az ablakon és megelégedve szemlélte a messze lent, mégis karnyújtásnyira elterülő hatalmas várost. Közben lábában néha végigbizsergett a fel-feltörő tériszonyat. Miközben a gép mindenféle megmagyarázhatatlan zajoktól kísérve, recsegve-ropogva szinte egy helyben lebegett, a színházi kollégák viszkigőzősen gágogtak vidáman.
Tönköly már régóta nem ivott alkoholt a repülőutak közben. Nem lehetett dohányozni, járkálni, csak kiszáradt szájjal, tompán röhincsélni. Egyszóval a szesz minden járulékos élvezete hozzáférhetetlen volt. Majd megérkezés után, az új helyszínen, na ott igen…
Mellette ülő barátja, Szél Frici, különféle gaponapárlatok segítségével már rendesen adózott a régebbi szokásoknak, a társulat többségével együtt, úgyhogy Gusztáv kissé elszigetelődött, de ez csöppet sem zavarta.

Később növekvő izgalommal toporogtak a poggyászukra várván. Valahogy akkor még Britanniába érkezni különleges élménynek számított, London még nem tartozott a legnagyobb magyar városok közé.

– Megérkeztünk a hülyék országába, végre! ─ ordította John Cleese-esen Frigyes, miközben fölkapta neszesszernyi kistáskáját. Gusztáv kiránduló khaki hátizsákja is már föltűnt a futószalagon, ázott kis verébként meghúzódva a hatalmas bőröndök között, amelyek ki tudja mit rejtegettek egy egyhetes út tükrében. Valamiért sokan gondolták úgy, hogy ilyenkor mindent el kell hozni, fazekat, parabolaantennát, japán késkészletet, tizenkét pár cipőt, egy rekesz no name dobozos sört, mindenre fölkészülve.
Mindenesetre Szélnél és Tönkölynél nem volt más egy váltás alsóneműn, zoknin, pólón, fogkefén és természetesen egy törülközőn kívül. Gusztáv bal vállán még ezenkívül ott lefegett hűséges hegedűje is.
─ Gyerünk innen kifelé, de izibe! ─ lihegte Tönköly szédelegve a nikotinéhségtől és miközben a többiek még javában szortírozták a csomagokat, sőt volt, aki hordár után nézelődött, ők rohamléptekben követték a bűvös Exit táblákat és mivel nulla ellenőrzés volt (óh, boldog idők, már nem és még nem!), hamar kitárult előttük a csodás automata kapu, hogy kiléphessenek a reptér előtti nyüzsgésbe. Boldogan szívták magukba a nyirkos, idegen szagokkal terhelt levegőt és gomolyogtatták a hűvös párában megtriplázódott füstöt, miközben szemlélték a szokatlan, jobbkormányos világot.
Egy lepukkantabb alak azonnal cigarettát kért tőlük. Próbálták lerázni, mutatván, hogy ők sodornak, de a fickó nem tágított, sőt megörült, úgyhogy muszáj volt tekerni neki egy Budapesten vásárolt, made in UK Virginia-t, amely most immáron hazaérkezett. A rövid kommunikáció alatt rádöbbentek, hogy minden magukról elképzelt hiedelemmel ellentétben…, nos, hogy nem tudnak angolul. Ugatnak persze, de egy szó nem sok, annyit se értettek a cockney hablatyból, tekintve, hogy a pillanatnyi ismerősük nem Oxfordból jött, de még csak nem is a BBC-től. Hát igen, itt tényleg beszélnek angolul és nem azt a világban tántorgó bézik inglist, hanem tényleg. Jééé!…
Erről Gusztávnak eszébe jutott egy régi sztori a gimnáziumi angoltanárjáról, aki világéletében könyvekből sajátította el a nyelvet és életében nem beszélt élő ángliussal, mígnem a 60-asok derekán valamilyen ösztöndíjnak köszönhetően végre kijuthatott álmai országába. A megérkezés után nyaka köré tekerte fekete-piros kockás sálját és első útja természetesen egy igazi Pub-ba vezetett. Csakhogy aznap meccs volt és a kocsma tele volt hangicsáló, egymás közt szelíden értekező, talpig úriember, udvarias és higgadt szurkolóval és mint tudjuk ilyenkor bármelyik angol város hasonlatos egy V-2 rakétabomba becsapódása előtti és utáni pillanathoz egyszerre. Belépett tehát a pub-ba és kéjes gyönyör fogta el: hát itt vagyok végre, igazi angolok között, micsoda hangulat… Ám ekkor a füst és sörfelhőből kibontakozott egy tagbaszakadt alak és szó nélkül, egy csapásra kiütötte úgy, hogy szegény angoltanár másnap tért magához egy londoni kórházban, törött állkapoccsal, néhány fog híján. Az ellenséges csapat színei pont a fekete-pirosból álltak…
Itt tartottak, amikor lassacskán előkerültek a többiek is, sőt megjelent a helyi scout és a vidám társaságot az előállt buszhoz terelte fürge border collie stílusban. Még hosszú út ált előttük, ugyanis a végcél Cardiff volt. Csak London megkerülése tartott vagy két óráig, de aztán végre irányba álltak és változatos tájakon átzötyögve, falva a végtelenül hosszú mile-okat végre kiértek a Bristoli-csatornán átívelő útra, amely már egyenesen a célhoz vezetett. A társaság többsége elringatózva aludt, kipihenve a rövid, ámde tartalmas repülést.
A szálloda pont a központban volt a Cardiff Castle szomszédságában, ami nagy elégedettséget váltott ki, mert a meghívók sokszor hajlamosak kivágni a csepűrágókat valami vasúton túli rettenetes helyre, lehetőleg jó messze a színháztól és néha már az is nyereség, ha legalább adnak buszbérletet. De itt erről szó sem volt. Minden egy helyen. Színház két saroknyira, a szálloda aljában egy live-music pub, szemben a kastély és a portáspultnál maga Tom Jones mosolyog. A velszi tartomány tehát tárt karokkal fogadta őket és ezen még az sem rontott, hogy az eső vízszintesen zuhogott, csapkodott, úgyhogy Tönköly jobbnak látta levenni a szemüvegét, mert azzal csak vakon botorkált.
Gyorsan benyomultak a hallba, és megkezdődött a mindig izgalmas pillanat, a szobák és ami a legfontosabb, a napidíj szétosztása. Elégedetten ropogtatták a lepedőnyi Erzsébet bankókat és latolgatták a nehéz, rúdból metszett archaikus egy fontosokat. Hej, földje jó és legelőin fű kövér! Megérkeztek egyszóval…
Mivel már volt alkalom kommunikálni bizonyos benszülöttekkel, portás, sofőr stb., a föntebb már említett furcsa viszony az angol nyelvvel csak tovább romlott. Ráadásul Dél-Wales, azon belül Cardiff, annak is egy meghatározott negyede, akcentusok, tájszólások, érthetetlen kiejtések, még a kötőszavakat se… Mindezzel még meg kellett barátkozni, de most így frissiben mindenki elfelejtette még azt a keveset is amit tudni vélt.

Fölmentek hát a megadott emeletre megkeresni a szobájukat. Kulcs helyett, az akkor még számukra szokatlan lehúzós mágneskártyát kaptak. Tönköly és Szél szokás szerint egy szobában laktak. Az adott emeletre velük tartott színész kollégájuk, Turbó, aki kissé aznapos volt még a hosszú út után, és tanácstalanul forgatta a kezében a plasztiklapot. A folyosón fiatal takarítónő tevékenykedett. Turbó megtalálta a szobáját és bizonytalanul simogatta a zárat a kártyával, de nem történt semmi. Odalépett hát a maid-hez és a maga közvetlen módján megköszörülve torkát megkérdezte:
─ Öhhm… Ken áj help jú?
─ Yes, you can, ─ válaszolta a leány rezzenéstelen arccal és Turbó kezébe nyomta a porszívót.
─ Jaj, akarom mondani… ken ju help mi?
Itt már a szobalány hangosan vihogott. Edzve volt, nagy valószínűséggel ő is a keleti végekről jött néhány éve, Tönköly lengyelre szavazott volna, ha nem éppen dőlnek a röhögéstől Széllel együtt.
─ Of course, Sir! What’s your problem?
─ Áj kent ópen máj dór.
─ Ah, I see! Have you key?
─ Ööö… nó, onli kárd…
Na jól van! Ezen a ponton Gusztávék gyorsan eltűntek a szobájukban. Nem, nem hozzánk tartozik. De kár volt Tönkölynek korán mulatnia, ő sem úszhatta meg szárazon, mint ahogy senki sem…
Gyorsan ledobálták a cuccukat és azon nyomban nyakukba vették a várost. Még a hallban hozzájuk csapódott Iszák, a másik színész, így féktelen trióként rótták az ismeretlen terepet. Remekül érezték magukat. Hajmeresztő mutatványokat végeztek a zebráknál, ahol is mindig valahogy másfelől bukkantak elő a járművek a megszokottnál. „Hm… valószínűleg a kontinensről jöttek”, gondolta magában több helyi Sherlock. Nyakalták a hűvös, selymes barna és félbarna söröket, és növekvő jókedvvel merítkeztek a brit egzotikumba, mígnem jócskán rájuk esteledett. Este 11 körül járt az idő és tudvalevő, hogy ez egy veszélyes időszak errefelé. Ekkor zárnak ugyanis a pub-ok, méghozzá szigorúan. Így sok frusztrált, még szomjas alak ténfereg, akikben már azért van elég töltés ahhoz, hogy levessék napközbeni udvariasságukat. A britek élnek-halnak a sportért és imádnak verekedni. Csak úgy. Gusztáv már nem először járt Britannia különböző vidékein, volt egy kis tapasztalata. Saját szemével látta sokszor, amint taknyos kölykök kőkemény boxmeccseket vívtak egymással az utcán, méghozzá vérig, aztán ha valaki győzött, átölelték egymást és a legnagyobb barátságban és elégedetten baktattak tovább.
─ Heya, Buddy! Do you wanna fight with me? ─ szólította meg egy nagyon barátságos, dülöngélő fazon mosolyogva. Egy nagyobb társasághoz tartozott. És Gusztáv tudta, hogy csöppet sem tréfál.
─ Ouh… no, not now! ─ felelte szerény és fájdalmas arckifejezéssel és intett hozzá, mintegy bocsánatkérően: most nem alkalmas, kicsit fáj a fejem és nem vagyok formában, de persze bármikor amúgy. A sörök és viszkik bátorrá tették, ezért hitelesen játszott, azaz nem igazán volt beszarva.
─ Ok, as you please, no problem!
Szerencsére még nem voltak azon a szinten, amikor már nem kérdeznek, adtak választási lehetőséget és mindenképpen a kellemesebb fajtához tartoztak. Ezután még jött az obligát honnan jöttetek, áh, hungri, pjuszkasz, vászasz, frenszvarosh, az egyiknek még sikerült egy dájoszgiort is kisajtolnia sűrű vállveregetések közepette, amely információkat nyilván Tönköly számára teljesen rejtélyes BL és mindenféle kupadöntők világából merítettek. De pjuszkasz volt az origo. Arany János nem került szóba…
Mikor sikerült épp bőrrel leszakadni a helyi erőkről, úgy döntöttek, hogy szépen visszatérnek a hotelhez, pláne, hogy a szállodai kocsma még nyitva a volt. Mégpedig azért, mert bár 11-kor zárnak a pub-ok, de van egy erős és fontos kivétel. Ha a kocsmában élő zene van, akkor az már klubnak minősül és így éjjel kettőig nyitva lehet. Ennél már csak egy erősebb van, amikor a kocsmáros kettőkor kirakja a zárva táblát, belülről lelakatolja az ajtót és magánbulinak nyilvánítja az összejövetelt. Mindenesetre a fenti klub-szabály komoly nyomot hagyott a brit és egyben a világ zenekultúráján.
A szálloda kocsmájában is javában krampácsolt egy beszédes nevű Kilnaboy nevű folk-punk-neohippi zenekar, körülbelül úgy, mintha az életükért játszottak volna. „Igen, errefelé sosem lehet tudni, melyik sarokban szundikál egy Epstein vagy Peter Grant”, gondolta irigykedve Gusztáv. A szünetben szóba elegyedtek a banda több tagjával, meghívták őket, vettek CD-t. Kezdtek belejönni a Wales-i angolba. Hiába, az alkohol nagy nyelvmester.
Aztán kettőkor hirtelen kiürült a helyiség, az addigi nagy tömeg úgy elpárolgott, „mint egy vodkafolt”. Iszák, Szél és Tönköly hagyományt őrizve maradtak volna még egy kicsit, mintegy levezetésképpen. Az unottan törölgető csapostól még kértek egy-egy sört, aki meglepően együttműködő volt, de azért jelezte, hogy ez az utolsó. Rá se rántottak, pöfékelve tárgyalgatták a nap eseményeit és nem átallottak kérni még egy rundót. A csapos félrevillantott a szemével, mire a sötét sarokból fölkelt maga Tyson és odaballagott az asztalukhoz.
─ Hey guys! Do you live here at the hotel? You have to go. Closing time!
─ Jó, jó, csak még iszunk egyet, minnyá megyünk, nyugi. Höhöhö… gágágá…mek-mekk
─ Guys!!!! You Must Go!!!! And Now!!! ─ énekelte Mike, funky-s pontozással.
Hukk! „Feleletet egyik sem…, kihörpintik…, végetvetnek… hazamennek…”. Méghozzá libasorban csendben. Nincs harag, semmi személyes…

Másnap Gusztáv persze átaludta a reggelit. Kicsit morcosan ébredt, miközben Frici még javában hortyogott. Révetegen fölöltözött és lebotorkált az étterembe, hátha csurran-cseppen valami. De ott szigor és rend uralkodott, már az ebédhez terítettek és kategorikusan megtagadták a műsoron kívüli brekfesztet.
Azért egy jó nagy adag, erős angol teát sikerült szereznie, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy beboot-oljon. Miközben szürcsölgette az osztályon felüli, ízes, forró nedűt, sorra vette, hogy mit is fog ma csinálni. Kicsit megkönnyebbült, mikor rájött, hogy aznap este még nincs előadás. Viszont eszébe villant, hogy megígérte a feleségének, hogy visz neki innen egy cipőt. Illetve nem is cipőt, hanem olyan jófajta brit, súlyos, magasszárú bakancsot. Még híre-hamva sem volt a nyakra-főre való internetes rendelésnek, shipping-nek, bárhonnan bárhová, a személyes szállításnak még komoly szerepe volt az árucserében. Hát akkor legyen bakancsvadászat, aztán meglátjuk. A belső zsebében lapult összehajtogatva egy papírlap, amire otthon gondosan körberajzolták egy másik lábbeli talpának körvonalait, tudván, hogy errefelé hiába is kísérletezne európai méretekkel. Incs, rőf, akó, meszely, pint, csomó, fuking láb. Itt ez van. Márpedig biztosra akart menni. A font az pound.
Lendületesen kilépett az utcára, ahol arcába csapott a vízszintes eső. Sóhajtott és zsebrevágta a szemüvegét, majd nekivágott. Szerencséjére itt a boltok árkádok alatt húzódtak bölcs előrelátásról tanúskodva, miszerint a nyugodt vásárláshoz nem passzol a zuhogó esőben való szemlélődés. Kissé zavartan lépett be a cipőboltokba, különösen, hogy azonnal a női osztályra ment, de hamar rájött, hogy ez itt senkit sem érdekel. Egyáltalán, itt senkit semmi sem érdekelt, nem bámulták meg az embert, azt csinált mindenki, amit akart, hacsak nem kezdett el lövöldözni, mondjuk. Arra azért biztos fölkapták volna a fejüket. Talán. Nem tudta eldönteni hirtelen, hogy ez jó-e vagy sem, de mai állapotát és feladatát tekintve végül úgy döntött, hogy jó, sőt kellemes.
Sorra járta a különféle cipőboltokat és egyre elégedetlenebbül állapította meg, hogy a választék tragikus. Mindenhol valami rettenetes kínai, eldobhatós egyenfos díszelgett, kezdte magát úgy érezni, mint Bulgáriában a 80-as években. Nyoma sem volt a híres angol lábbeliknek. Furcsa módon a férfi fölhozatal igazi, klasszikus, békebeli volt, legszívesebben mindet megvette volna magának, de most más volt a küldetés. Aztán rájött, hol a hiba. Ezek itt trendek és évszakok alapján pakolják az árut. A női szegmensben jelenleg egyszerűen NEM divat a bakancs. Gyorsan vetett egy pillantást a járókelőkre. És igen, minden nőnemű egyed legjobb esetben is könnyű, átázott, rózsaszínű tornacipőben lépegetett. De a többség elviselhetetlenül ízléstelen álsportcipőket hordott. Hirtelen egy utcasarkon meglátott egy punkbandát. Na, ott voltak bakancsok. Odament hozzájuk és megpróbálta értésükre adni, hogy ilyet szeretne venni, ami a csajokon van. Hol? Merre? Kiosztott pár sodort cigit és közben rémülten konstatálta, hogy újra elfelejtett angolul. Még az alapszintjénél is lejjebb csúszott, amitől nagyon ideges lett. Az este úgy tűnt valamiképpen, hogy már perfekt. Ez nyomtalanul elpárolgott. Valamelyik kis mályvahajú tini megsajnálta és nyilván megértette, hogy mit akar, úgyhogy elvezette egy közeli piachoz. Itt aztán volt minden, ami régi. ’35-ös matchbox, búr egyenruha, első világháborús tengeralattjáró és Viktória királynő bilije, sőt Dickens teásfindzsája is, ami erősen emlékeztette saját otthoni csészéjére, amit valahogy szeretett antikolva használni, mert naponta annyi teát ivott világéletében, hogy nem volt alkalom elmosogatni. Volt cipős stand is, ahol már megcsillant a stílus, de olyan reménytelenül lekoszlott, széthordott, málló darabok árválkodtak ott, hogy a helyzet teljes reménytelenségbe fulladt. Ettől elkámpicsorodott. Lemondóan és céltalanul lődörgött tovább. Hirtelen meglátott egy hangszerboltot, ami felvillanyozta. Belépett és igen! A mennyország kapuja tárult föl. Itt nem voltak trendek, csakis örökkévaló darabok. Sajnos az árak is az örökléthez voltak igazítva, ahogy végigsúrolta tekintetével a csúfondárosan lógó cédulákat. Itt minden volt, még annál is több. Halomszám. Álmai gitárjai, erősítői, ott hevertek az orra előtt. Egy ember volt még rajta kívül a boltban, aki egy sarokban ülve, irgalmatlan hangerőn próbálgatott egy 69-es Vox-ra kötött 57-es Les Pault. Az évszámokat szemre meg lehetett állapítani. Gusztávot hirtelen elkapta a vágy, hogy itt üljön estig és végigpróbálgassa az arzenált. Odament hát a gitározó maestróhoz és megkocogtatta a vállát. Az bosszúsan és kérdőn nézett föl: „Na mi van?”
– Ekszjúz mi! Ken áj tráj disz gitár, ─ mutatott Tönköly egy gyönyörű kopott Strato-ra.
─ Yes, you can ─ morgott vissza amaz és visszafordult a gitárjához.
─ End áj ken kontakt víz ööö… empri…emplifájer? Give me plíz ö… ─ „hogy van a zsinór, basszus?” ─ kéjböl!
─ Hey, I’m not a vendor, I’m consumer!
„Mit mondott? Ja, hogy nem vevő, hanem eladó, vagy fordítva? Mi is a consumer, ezt sose tudtam, mint a vendéget és a házigazdát sem, ezt mindig keverem. Meg kéne már tanulni rendesen egyszer végre.” ─ gondolta Gusztáv, miközben rémülten érezte, hogy a kevéske angolja menthetetlenül süllyed, mint egy rozzant spanyol mentőcsónak Trafalgar-nál.
─ You can do and play anything you want here! Leave me alone! ─ morcolódott Jimmy Page és végleg hátat fordított, hogy belekezdjen a Moby Dick-be.
Hát jó. De nem volt egy eladó se a közelben. Egy lélek se. Szabad ország. Már megint a nagy kérdés: mi a jobb, a tolakodó can I help you, vagy a teljes közöny. Mindenesetre leakasztotta a Stratót, de nem dugta be sehova csak félreült és pengetgette elárvulva, míg a másik döngölt rendületlenül, aztán egyszercsak abbahagyta, lecsapta a gitárt és dúlva-fúlva távozott. Továbbra sem jelent meg senki. Gusztáv is óvatosan visszahelyezte a magáét a helyére és még járkált egy kicsit hátratett kezekkel. Valahogy úgy érezte magát, mint Mr. Bean az üvegművesnél. Várt még egy pillanatot, aztán kisomfordált a boltból.
Határozottan nem volt jó napja. Megfordult a fejében, hogy valahol legurít egy sört, de hirtelen rájött, hogy ma még nem evett semmit, sőt tegnap se nagyon és állatian, kimondhatatlanul éhes. Hajrá! Vezess új utakra hát! Körbeszimatolt és megindult az orra után. Egyértelmű volt, hogy halorgiát fog rendezni. Ha valahol, akkor itt lehet. Nem kellett sokáig keresgélnie, gyorsan rábukkant egy már nem fast-food, még nem étterem jellegű helyre, amiben pár asztal volt, néhány ember és csodálatos sült halszag terjengett. Önkiszolgáló lévén, odament a pulthoz és elkezdte böngészni a kínálatot. Hihetetlen mennyiségben és választékban volt ott mindenféle uszonyos és mind titokzatosan hallgatott, mint maffiafőnökök a főtárgyaláson. A pult mögött szolgálatkész indiai tüsténkedett. Tönkölynek nem volt már kedve nagyon társalogni, ezért csak rábökött két szimpatikus egyedre és odavetette elegánsan:
─ End potétó, plíz.
Az indus széles mosollyal nyugtázta a rendelést, szerencsére nem kérdezett semmit, még csak az hiányzott volna. Az a benáresi tüttögéssel kevert velszi. Pont az hiányzott! Keleties nagyzolással körbeintett és rámutatott egy asztalra, mármint hogy Gusztáv üljön csak le nyugodtan, aztán gondosan átszámolta az ujjait, a végén föltartotta mindkét kitárt tenyerét.
─ Teni minits szöri! Sit dan! ─ és villámgyorsan elkezdett latolgatni, pakolgatni, meregetni, sercegtetni.
Tönköly leült egy asztalhoz és körbenézett. Látta hogy a pár jelenlévő közül többen dohányoznak és bár forgott a feje az éhségtől, nekikezdett cigarettát pödörni. Mikor elkészült, rágyújtott, de alig szívott pár émelyítő slukkot, a pult mellől felhangzott:
─ Jori fisi, Szöri! Entoj!
Betámasztotta a cigijét a hamutartóba, föltápászkodott és átvette a fenségesen illatozó tálat, rajta aranyszínű halak és sültkrumpli.
─ Tenksz, ─ morogta, aztán elindult az asztala felé. Hirtelen megtorpant, egy másodpercig gondolkodott, aztán visszafordult.
─ Ver iz dö sárk?
─ Szark?! No szark, Szöri. Szori.
─ Áj vant sárk! Vant tu ít vid sárk! ─ emelte meg a hangját ingerülten Gusztáv, ─ Sárk, sárk, ju no! ─ mutatta a kezével az evés egyezményes jelét az értetlenkedőnek.
Ganésa barátságos főpapja kétségbeesetten vigyorgott és mind a nyolc kezével hadonászva magyarázni kezdett pergő nyelvvel. A lényege az volt, hogy igen, elnézést, itt van vagy húszfajta vízi élőlény, de sajnos momentán nincs cápa. Ritkábban szokott lenni az is, de most éppen… A helyiség amúgy egykedvű közönsége egyre élénkebb érdeklődést mutatott. Vajon miért akar ez a fura idegen cápát mindenáron? És miért nem szólt előbb? És miért ilyen ideges?
─ Sárk, sárk, ju no? ─ ismételgette makacsul Gusztáv, miközben kanalazó mozdulatokat végzet a levegőben. A pultos hirtelen a fejére csapott, még szélesebben elvigyorodott és megvilágosodott:
─ Áááh, fork! Ju mín fork! Jeszz, vi hev forksz! ─ mutatott a pult egyik végére, ahol ott sorakoztak a villák és kések szépen szalvétába csomagolva.
Tönköly alatt megsüllyedt a padló, egy másodpercig megkövülten állt, aztán a közönség érdeklődő tekintetének kereszttüzében rogyadozva odament a pult végéhez és elvett egy villát. Hirtelen átvillant rajta, hogy a show kedvéért most meg kéne hajolnia, talán meg is tapsolnák. Aztán csak leszegett fejjel leült az asztalához és belemélyedt a tányérba. Kínosan érezte magát, a cápa és a villa között azért elég nagy a különbség, csoda, hogy az indiai egyáltalán rájött. Ilyenkor kedvenc hőse, Esti, már rég sírva szokott fakadni valami félreeső helyen a novellák szerint, de Gusztáv mégse tette ezt. Tömte magába az ételt, aztán félrenézett és a szomszéd üres asztalon meglátott egy félbehajtott, árválkodó újságot. Nagyon megörült neki, széles mozdulattal átnyúlt és magához vette. Kitűnő álca és barrikád lesz egyszerre! Kiteregette a lepedőnyi Guardian-t, ami akkora volt, mint az asztallap, egy kicsit szerencsétlenkedett, de nagyon óvatosan, nem akart több műsorszámot előadni. Aztán valahogy sikerült elhelyezkednie, úgyhogy komótosan folytatta a táplálkozást és megkönnyebbülten elmélyedt a betűtengerben. Egy kukkot sem értett a leírtakból, de nem is ez volt a cél. Hihetetlen figyelemmel böngészte a szavakat, mintha nyelvvizsgára készülne, illetve pótvizsgára. Közben a szeme sarkából észlelte, hogy valaki helyet foglal a szomszéd asztalnál és egyenesen őt nézi. Szokatlan figyelemmel, csendben, de határozottan. Gusztáv ettől megint elkezdett fészkelődni, de mivel lassan befejezte a nehezen szerzett ebédet, úgy döntött, hogy most már csak azért sem esik ki a szerepéből. Amúgy is kellemetlen lett volna még fölállni, szembenézni a lassan kicserélődő közönséggel és főleg az indiaival. Tekert egy cigit, kényelmesen hátradőlt, keresztbe tette a lábát és tovább imitálta az olvasást. Egyszer fölnézett és összevillant a szeme a szomszédban ülő őszes úrral, aki még mindig őt fixírozta merően. Gusztáv gyorsan elkapta a tekintetét és a salátába mélyedt. Lassan leégett a cigaretta, úgyhogy úgy döntött véget vet a komédiának. Összegyűrte az újságot, előkapart valami pénzt és a pulthoz ment fizetni. Az indiai előzékeny, megértő mosollyal már előre leírta neki az összeget, úgyhogy több szó nem is esett. Tönköly némán duzzogva fizetett, aztán hóna alatt a trombitává gyűrt újsággal elindult gyorsan kifelé. Ekkor az asztalnál ülő velszi úr (Tönköly számára jelen pillanatban eb) fölemelte a kezét és megállította. Gusztáv kérdőn nézett rá. Amaz szárazon, tagoltan és nagyon türelmesen, tökéletesen tiszta angolsággal azt mondta:
─ Elnézését kérem Sir! Ha netán végzett, abban az esetben visszakaphatnám az újságomat?…