Trevi kút

Trevi kút

Augusztus közepe lévén, már szükségét éreztem egy könnyű kis felsőnek a pólóm fölé.
Vagy talán én voltam túl fázós. Egy pillanatig sem bántam, hogy fél évvel ezelőtt Rómába költöztem. Itt lehetőségem volt bemutatókat tartani a festményeimről, és el is ismerték a munkámat. Retusálással foglalkoztam, és a szabadidőmben fotóztam. Eljártam más fotóművészek kiállításaira is, és igyekeztem minél többet tanulni. Ez most sem volt másként.
A Coppedé negyedből buszoztam át, hogy megörökítsem a híres Trevi kutat, de még nem jöttem rá, hogyan. Fotózni mindenki tud, én olyan képet szerettem volna készíteni, ami örökéletűvé teszi azt a pillanatot. Egy órányi buszozással el is értem a sokat emlegetett kutat. Nem is értem, hogy miért halogattam eddig. Alig múlt dél, amikor megérkeztem a térre, sok más turistával együtt. A szememet forgattam, amikor észrevettem, hogy elözönlik a látványosságot.
− Remek, itt leszek egy darabig − gondoltam magamban bánatosan. Kezdhettem volna akár a Colosseummal is, bár ott biztos többen lettek volna. Így hát leültem, és vártam, közben elfogyasztottam a szegényes ebédemet. Indulás előtt még bedobtam egy szendvicset a táskámba. Az útikönyvekben már elolvastam a kút történetét. Három út találkozásánál épült fel, és közel harminc évig tartott. Salvi sajnos meghalt, mielőtt még láthatta volna a mesterművét, de húsz évig részt vett a kivitelezésében. Feleslegesnek tartottam érméket dobálni a kútba, mivel Rómában élek, bármikor vissza tudok ide jönni. A szerelem pedig nálam eleve halott ügy volt. Örököltem anyám személyiségének egy részét, és úgy éreztem jól megvagyok egyedül is. Bár nem mindig. A gondolataimat egy idős asszony megjelenése szakította félbe. Balra, talán ötszáz méterre tőlem ült le a víz mellé. Fehér otthonkában volt, a vöröses haján megcsillant a déli napsütés. Lehetett valami a kezében, mert kitárta azt, és várt. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, akaratlanul is bekapcsolva a Nikon gépemet, amihez az utóbbi időben hozzá voltam nőve. A fotós egyik nagyon fontos erénye a türelem. A zsigereimben éreztem, hogy fontos pillanat van készülőben. Ezért a nyakamba akasztottam a gépet, és gyorsan megkerültem a tömeget, és fél térdre helyezkedtem, hogy szembe legyek az idős asszonnyal. Sokan egy fél mosollyal a szájuk szélén kikerültek, és nem mentek a gépem elé. Erre a szívmelengető gesztusra én is elmosolyodtam. Már az arcát is kivehettem, bár ő már az első pillanatban kitűnt a tömegből. Arcára mély barázdákat vont az idő, és az élet. Karját leengedte az ölébe, és várt. Papucsban volt, mint aki gyorsan indult el otthonról. Volt valami egészen furcsa körülötte. A szemem elé emeltem a fényképezőgépet, hogy felmérjem a távolságot, és a beállításokat, amikor történt valami. Egy galamb kivált a többiektől a téren, és a magasba röppent, hogy a következő pillanatban az idős asszony vállára repüljön. Eltátottam a számat, miközben folyamatosan kattintgattam. A szerencse úgy hozta, hogy kevés ember volt akkor a közelben, talán a vágás nem vesz le sokat a képből. Leengedtem a gépet, és feltápászkodtam. Már nem ment olyan könnyen, mint tíz évvel ezelőtt. A néni mosolyogott, ahogy még közelebb értem hozzá. A szeme csukva maradt, és csak akkor nyitotta ki, amikor a madár elrepült a válláról. Hunyorogva nézett rám a szikrázó napsütésben. Nagyon idősnek tűnt.
− Senki sincs itt Önnel? − ültem le mellé egy kedves mosoly kíséretében. Felkuncogott, miközben kérdéssel válaszolt.
− Kinek kellene itt lennie? − ingatta a fejét, és visszaejtette a kezét az ölébe. Iratok sem lehettek nála.
− Hazakísérhetem? − próbálkoztam ismét. − Hol lakik? − ültem közelebb hozzá. Várakozás közben jobban megfigyelve őt, kissé zavartnak tűnt. Végül rám emelte hihetetlenül kék szemét.
− Az előbb még vártam valakit − kezdte tétován. − Megígérte − tette hozzá idegesen. Akkor vettem észre a jobb csuklóján a karkötőt. Világoskék volt, egyszerű szilikonból, és acéllapocska volt rajta.
− Megengedi? − nyújtottam a kezem a karja után, ő pedig ismét elmosolyodott.
− Tessék kedveském − emelte rám a ködös tekintetét, és a szívem belefacsarodott.
A nevem Marinetta.
Alzheimer-kórban szenvedek.
Kérlek, segíts hazatalálni.
+39** *** ***

A szememet elfutották a könnyek, miközben a kedves arcot néztem.
Kit várt vajon?
Mozgásra bírtam reszkető ujjaimat, és feltárcsáztam a számot.

− Igen, tessék? Itt Roberto beszél − hangzott fel egy kellemes baritonú hang a vonal túlsó végén.
− Halló, Uram, én Liz vagyok. Az édesanyjával vagyok, a Trevi kútnál − daráltam el villámgyorsan, hogy ne ijesszem meg az asszonyt. Egy fájdalmas sóhaj hallatszott a telefonból.
− Istenem, édesanyám. Úgy tűnik kijátszotta magát a lakásból − panaszolta el a férfi, és egy pillanatra csend állt be a vonal végén. Ezt ki is használtam.
− Az édesanyja egyedül van ilyen állapotban? − csúszott ki a számon az első gondolatom, késő, már nem szívhattam vissza. A férfi nem küldött el melegebb éghajlatra, csupán a hangjában kihallatszó fájdalom utalt arra, hogy érzékeny pontra tapintottam.
− Nincs egyedül − hallottam meg kisvártatva a hangját. − Az ápoló mostanra ért volna oda hozzá. Máris indulok, csak szólnom kell előtte az irodában − tette hozzá. Az idős asszony láthatólag kezdett fáradni, ezért felajánlottam neki, hogy sétáljunk el a közelebbi padra. Ne a szökőkútnál üljön, nem lehet valami kényelmes. De nem akart elmenni onnan.
Percek múltak el, vagy talán fél óra? Az idő mintha megállt volna, ahogy elnéztem őt.
A ködös pillantása felidézte az otthont, a régi nagy nyarakat, egy életutat.
Mosolyába beleveszett a múlt árnyéka, mindaz, ami egykoron volt.
És én nagyon szerettem volna erről többet tudni. Rekedtes hangon megszólalt, de tekintete nem időzött rajtam tovább. Elveszett a zöldeskék vízben, a felszálló madarakban, a múltjukról mesélő szobrokban, az emberek csillogó tekintetében.
− Raffaele ötvenöt évvel ezelőtt itt kérte meg a kezem. Rosszfiú volt, vagy csak mások látták annak, ezt sosem tudtam. De nekem ő volt a legjobb − mosolyodott el halványan, mire egy hang szétrebbentett minket.
− Még most is az, anyukám − ült le mellénk egy magas férfi. Gyorsan félrenéztem, hogy letörölhessem a könnyeimet. De ő már rögtön a kezét nyújtotta.
− Robert K. Monroe vagyok − mutatkozott be halkan. Látszott rajta, hogy mélyen a hatása alá került az anyja szavainak.
− Hónapok óta nem emlékezett − tört fel belőle a kétségbeesés. − Édesapám egy évvel ezelőtt hunyt el, a karjaiban − avatott be ismeretlenül az életük történetébe. − Mindig ide kívánkozott. Itt kezdődött az életük története. Anyám cserediákként jött ide, akkor ismerte meg apámat, és a szíve itt tartotta. Ötvenöt évig voltak házasok − nézett maga elé a férfi. Részvéttől vezérelve a karjára fektettem a kezem, mire rám emelte mogyoróbarna szemét.
− Köszönöm − nézett rám hálásan. − Honnan tudta? − kívánkozott ki mégis belőle hirtelen.
− Nem tudtam. De lehetett volna az én anyám is − vontam meg a vállam. A férfi csak egyetértően bólintott, és az anyjára nézett.
− Tudja, nélküle én semmi sem lennék. − Az életemet köszönhetem neki. Néha még próbálkozok. Megkeresni azt a kis fényt a szemében, ami az élethez kötötte. És most láthattam, hála Önnek. Visszaidézte benne az apámat, aki a világot jelentette neki − ezzel megfogta a reszkető, ráncos ujjakat, és megszorította. Az asszony hálásan nézett rá, de reagálni nem tudott.
− Vissza kell őt vinnem. Még egyszer köszönöm. Tartsa meg a számomat, ha bármire szüksége lenne, hívjon bátran − kászálódott talpra a férfi. Mielőtt még követte volna az édesanyja, gyorsan felpattantam.
− Várjon − ragadtam meg a karját, és az orra alá nyomtam a fényképezőgépet. − Elküldöm Önnek − ígértem, és megmutattam a felvételeket. A férfi szeméből kigördült egy könnycsepp, és felém bólintott. Tudtam, hogy miért nem válaszolt rá.
Valami olyat találtam meg abban a pillanatban, amit ő hónapok óta hiába keresett.
Az édesanyját.
Néztem a távolodó alakjukat, miközben folyamatosan törölgettem a könnycseppeket a szememből.
Elképzeltem ezt az asszonyt, ahogy a kisfiával sétál, amikor még nem törte őt meg az idő.

Hangos berregésre ébredtem az éjszakában. A sötétben tapogatóztam a telefonért. Az óra éjjeli kettőt mutatott.
Vajon ki lehet?
Egy üzenet érkezett Roberto számáról.

Az édesanyám néhány perccel ezelőtt elaludt.
Köszönöm, hogy Ön ott volt mellette, és segített neki újra átélni a legboldogabb emlékét.
Azt, ahogyan az édesapám megkérte őt.

Zokogásom elveszett az éjszakában, ahogy egy kósza lélek újabb otthonra talált az angyalok között, a mennyországban.

Idegességem nőttön nőtt, ahogy a bizonytalanság is.
Egy hónap telt el, még túl korai.
De már nem tudtam visszacsinálni.
Elkocsonyásodott lábakkal álltam a kép előtt, beleborzongva a látványba.
Vibrálni kezdett a levegő, és megéreztem magam mellett őt. Nem néztünk egymásra, de nem is kellett. Lefutott egy könnycsepp, hagytam, hogy kövessék egymást. A könnyek mögött felragyogott egy apró fény, élénk színt adva a szemem színének, ahogy mesélni kezdtem.
− Ismerem azt, aki készítette − mosolyodtam el halványan. − Emlékszem rá. Egyszer azt mondta neki valaki, hogy nem lesz addig jó fotós, amíg nincs benne a lelke − mondtam halkan, és félve a férfira néztem. De nem láttam benne szemrehányást azért, mert nem kértem az engedélyét ehhez a képhez. Szipogva néztem meg újra a képet.
Egy idős asszonyt láttam rajta, akiből áradt a mérhetetlen szeretet, és odaadás. A galamb nem véletlenül választotta őt. A trevi kút örök keretbe foglalta átszellemült arcát, ahogy elfátyolosodott tekintete a régmúltról mesélt.

− Hogy adhat vissza egyetlen pici lencse egy egész életutat? – zokogtam fel, és Roberto hirtelen a karjaiba zárt.
Együtt néztük tovább azt a szempárt, amiben láttuk felcsillanni azt a bizonyos fényt.
Az élet utolsó szikráját.
− Én is szeretném megismerni azt a lányt − csókolt a hajamba, és közel húzott magához.