Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Szemük színe, mint a nap
A tornácon ült a hintaszékben, és egy szintetikus sört kortyolgatott. Szerette nézni a földet túró, időnként mélyebbre ásó talajjavító bogarakat. Fémesen súrlódó hangot adtak ki, ahogy acélcsápjaikkal egy kis földlabdát megemeltek, lenyelték, utána visszaöklendezték. Igazából talajjavító robotok voltak, de a Marson mindenre úgy tekintettek, mintha élőlény lenne. Az androidokra is. Csak a szemük árulkodott arról, hogy nem emberek, vörös íriszük volt.
A marsi idő gyorsan haladt, de a férfit nem zavarta. A szintetikus sör egészen tűrhető volt, nem is mondta volna meg, hogy nem igazi, ha nem ő készítette volna az automatával. Stoutot kért, mert ilyenkor, tavasszal, hidegebb volt, jobban esett a barna. Hintázott, és az égboltot kémlelte, aztán a feleségéhez fordult.
– Kérsz egy kis sört? Egészen jó. Csinálhatok még, hamar megvan. Az új recept nagyon bevált. Még egy kis komló talán jó lenne, de neked ízleni fog.
– Honnan tudod, hogy nekem mi ízlik? – förmedt rá az asszony. – Amióta az új robotok vannak, már semmi sem olyan, mint régen. Itt is mindenki elment már, sokszor nem tudom, hogy kivel beszélek. Smith és Mary is android, tudtad?
– Már miért lennének azok?
– Nem tudom, olyan androidosok.
– Olyan androidosok? Butaság! Mégis az mit jelent? Én csak reggel találkozom velük, köszönünk, viccelődnek kicsit. Szerintem nagyon kedvesek.
– Akkor is azok, hidd el! A szemük! Az más!
– Igen, a szemük elárulja őket. De láttad a szemüket? Mert én nem. Itt mindenki napszemüveget hord. Na, kérsz sört? Hidd el, a sörön nem lehet érezni semmit sem. Kóstold csak meg.
Az asszony engedett, és csöndben iszogattak, nézték a marsi naplementét. Hideg volt, a madarak halkan énekeltek. Becsukta a szemét, és mosolygott.
– Nem akarod bekapcsolni a lemezjátszót? – fordult fátyolos hangon a férfi felé.
– Pink Floyd jó lesz?
– Isteni.
A férfi bement, kicsit matatott a nappaliban, aztán felharsant a Money. Az asszony hallgatta, kezével dobolt a karfán, közben fázósan magára húzta a takarót. Később felcsendült a Wall, a nő énekelte a szöveget. Olyan volt, mintha megint fiatal lenne, ott lettek volna a koncerten. Az együttes fent a színpadon, ők meg üvöltve tombolnak a közönségben.
A férfi megállt az ajtóban, figyelte a nőt, aztán a zene ritmusára kilépett. Mögé ment és lágyan megmasszírozta a hátát, majd a derekát. Finoman, érzékien. Elnyújtva, néha a ritmusra mozgott a keze.
– Nagyon jól csinálod – mosolygott az asszony, és megsimogatta a férfi karját.
Ahogy masszírozta az izmokat, egyre feljebb csúsztatta a kezét, egészen a nyaka köré. A csigolya hangosan roppant a keze alatt. Felnyalábolta az élettelen testet, és bevitte a férfi holtteste mellé a garázsba. Kilépett, a nap már lenyugodni készült, levette a napszemüvegét, aztán megdörzsölte vörös szemét.
