Hideg veríték

Amikor felébredt, először azt hitte, halott.
Minden hangtalan volt, csak valami távoli, fémes csilingelés vibrált a levegőben, mintha rozsdamentes evőeszközöket ejtettek volna a kőpadlóra. A hang lassan elhalt, majd sűrű, dermedt csend telepedett köré. Egy utolsó mondat maradt visszhangként az elméjében:
„Ha kiemeltük, vigyétek a többihez…”
Aztán semmi.
Nem tudta, mennyi idő telt el, amíg a tudat lassan visszaszivárgott belé. Hideg veríték futott végig a testén, mintha a bőre alatt jég olvadt volna. Reszketett. Fázott. Érezte, hogy a meztelen testét apró izzadságcseppek borítják, melyek lassan lecsorogtak az ágyéka felé, és a fémből készült asztal hűvös lapján tócsába gyűltek.
A feje nehéz volt, a látása homályos. Csak tompa árnyékokat látott a félhomályban. A mozdulatlanság nyomasztotta, a levegő sűrű volt, mintha porral kevert fertőtlenítő illatát lehelte volna. A feje fölött valami anyag feszült – egy lepedő. A felismerés, hogy letakarták, hideg borzongást küldött végig a gerincén.
Próbált megmozdulni, de a kezei ólomként zuhantak vissza. A teste nem engedelmeskedett, mintha valaki más testébe zárta volna valami tévedésből az életet. A csendet csak a saját, egyenetlen légzése törte meg, és az a furcsa szag, amely lassan, szinte tolakodva kúszott az orrába: a rothadás és a vegyszerek keveréke.
Aztán hirtelen beléhasított a fájdalom. A bal oldalán, a bordái alatt, mintha egy fejsze éles pengéje hasította volna fel. Forró nedvesség folyt végig a bőrén. Vér.
Ettől a fájdalomtól ébredt fel igazán. Egyetlen mozdulattal lerántotta magáról a lepedőt. A szeme tágra nyílt, és akkor értette meg, hová került.
Fehér csempe borította a falakat. A levegő rideg és steril volt, de a sarokban vércseppek feketélltek. A középen álló márványasztalon emberi test feküdt.
Aztán észrevette a többit is. Több asztal, több test. Némelyiken a lepedő átázott, vörös foltok tarkították. A felismerés villámként csapott belé: a boncteremben volt.
De ő élt.
Egy pillanat alatt tört ki belőle a zokogás. A sírás fojtogatta, a torka elszorult, a légzése ziháló lett. Aztán hangokat hallott.
Kulcs csikordult a zárban.
Villámgyorsan visszarántotta magára a lepedőt, és mozdulatlanul feküdt, a lélegzetét is visszafojtva. A következő pillanatban fény árasztotta el a termet. Vakítóan fehér fény, amely minden sarkot elért, minden titkot feltárt.
Egy mély, rekedt férfihang szólalt meg:
– Vidd át őket a másik terembe. Kell a hely, a megrendelések nem várnak. Ezekkel még nem végeztünk.
A szavak, mint rozsdás pengék, belevágtak a tudatába. „Megrendelések.” „Szervek.”
A szervkereskedelem. És ő – valami csoda vagy hiba folytán – életben maradt.
A hideg most már nem a testéből jött. A félelem dolgozott benne, szinte reszketett tőle. A fájdalom újra felvillant, égető, lüktető sebet hagyva a bal oldalán. Tudta, mit tettek vele. A veséjét kivették.
És most el akarták hamvasztani. Élve.
A két férfi közben hordágyakat tolt a kemencék felé. A testek egyenként tűntek el a fém ajtók mögött, a lángok pedig újra és újra felcsaptak. Susan alig bírta visszafojtani a sikolyát. Minden izmát megfeszítette, miközben a félelem átjárta a csontjait is.
Az egyik férfi közelebb lépett, a mellette lévő hordágyat húzta el. Az ütközés meglökte Susan asztalát is, s ő pár métert gurult vele. A kerekek nyikorgása mintha a szíve ritmusát verte volna. Azt hitte, vége. De ekkor csoda történt: a férfi zsebében megszólalt a telefon. Egy pillanatra megállt, majd kisietett a teremből, a másik pedig követte.
A zár kattanása jelezte: bezárták az ajtót.
És ő egyedül maradt.
Ekkor hallotta meg újra azt a belső hangot, amely már nem a félelemből szólt, hanem valami mélyről, ösztönösen:
„Kelj fel. Cselekedj, ha élni akarsz.”
Fájdalommal, de mozdult. Lassan, remegve ült fel, a lábai nehezek voltak, mintha ólomból öntötték volna. A sebe lüktetett, de élni akart. A hordágyba kapaszkodva állt fel, és minden lépése győzelem volt.
A fal mentén fényt látott – a kemencék felől jött. Arra indult.
A hőség perzselte a bőrét, de a fény újra élettel töltötte. A falon akasztók: férfi és női ruhák, fehér köpenyek, vérfoltos szövetdarabok. Polcokon jód, kötszerek, szikék, fertőtlenítők. A látvány egyszerre adott reményt és émelygést. De volt ott víz is.
Irtózva, mégis hálásan mosta le magáról a vért, a koszt, a halál szagát. A jód égetett, de a fájdalom édes volt – az élet jele.
Majd a falon egy fogason talált magának ruhát. Egyszerű nadrág, ing – mindegy, csak fedje, ami emberi maradt benne. Ahogy felöltözött, a hűtőhöz lépett.
Kinyitotta.
A hideg levegő megcsapta az arcát – és az undor is. A polcokon emberi szervek, végtagok, gondosan csomagolva, címkézve. Nevek. Életkorok.
És akkor vette észre a saját bokáján a lábcédulát.
A papíron ez állt:
Susan – 38 éves.
A szeme megtelt könnyel.
„Élek” – suttogta, és a szó szinte idegenül csengett.
Később újra kulcs csörrent. Valaki jött. Susan a hátsó helyiségbe menekült, szikét szorítva a kezében. Egy férfi lépett be – a korábbi hang tulajdonosa. Egyedül volt. A táskájából ezüst fóliás szendvicset vett elő, és nyugodtan evett.
A nő tudta, ez az egyetlen alkalma.
Egy mozdulat, egy csapás.
Egy idegen lábszár, mint fegyver.
Egy tompa reccsenés – és a férfi elterült.
Susan gyorsan dolgozott: megkötözte, elnémította, majd elvette a kulcsait és a telefonját.
Amikor a férfi magához tért, szikével a torkánál hajolt fölé. A tekintete hideg volt, tiszta, kíméletlen.
– Én vagyok az, akit élve vittek a halálba – mondta halkan. – Most te következel.
A férfi dadogva beszélt. Elmondott mindent: hogyan szedik össze az utcáról a hajléktalanokat, hogyan altatják el őket, hogyan emelik ki a szerveiket, és hogyan hamvasztják el őket nyomtalanul.
Egy jól szervezett hálózat – és Susan csak egy volt a sok közül. Csak nála történt hiba.
A nő a férfi telefonját a szájához tartotta.
– Mondd utánam .
A férfi reszketett, de megtette.
– Eljött értem a halál angyala, aki feltámadt hamvaiból… és bosszúja mindenkit utolér.
A nő elmosolyodott, majd a kemencéhez vonszolta a férfit. A szalag elindult, a lángok felcsaptak, és a test lassan eltűnt a perzselő fényben.
Susan nem fordította el a fejét. Nézte, amint a hús hólyagosra ég, a bőr leválik, a csontok vörösen izzanak.
Aztán csend lett.
Csak a saját lélegzése maradt, és a kint várakozó sötétség.
Kilépett a boncteremből. A hűvös éjszaka megcsapta, a levegő illata idegen volt, szinte fájt. Nem tudta, hol van, mi történt, mennyi idő telt el. Csak azt tudta, hogy él.
És hogy az álom, amelyből felébredt – talán még mindig tart.