Szirákia harangja

Szirákia harangja

Az ország északi részén, a Mátra aljában húzódik egy völgy, amely a térképen alig látszik. Az útjelző táblák mutatják az utat, de a helységnév minden alkalommal le van festve. Mintha valakik szándékosan próbálnák eltörölni a helyhez kötődő titokzatos múltat.
Szirákia – ez a név állt valaha a települést jelölő táblán. Ma már csak halványan kivehető az írás a festék alatt. A régi iratok szerint a falu egykor bányaváros volt, amelyből jól megéltek az ott lakók. Egy boldog hely, ahol az emberek szerettek élni.
Aztán egy éjszaka szörnyű dolog történt.
A Hold bevilágította a templom környékét, és árnyak jelentek meg a házak falán. A világító égitest elé sötét felhő kúszott, s ezzel egy időben megszólalt a templom harangja – anélkül, hogy bárki meghúzta volna.
Reggelre a város lakóinak csak a hűlt helye maradt. Mindenki eltűnt.
Vagy ahogy a környéken mondják: elnyelte őket a harang zúgása.
Kovács Márton, budapesti újságíró fülébe jutott a történet. Bár nem hitt a babonákban, érdekesnek találta a legendát, és elhatározta, hogy utánajár. Kézzelfogható bizonyítékokat keresett: dokumentumokat, tanúkat, régi iratokat – mindent, amiből cikk lehet.
Elsősorban a harang eredete érdekelte.
Kiderítette, mikor és milyen körülmények között öntötték. Hosszú nyomozás után rábukkant egy megsárgult iratra, amelyből kiderült, hogy a harangot a 17. században készítették – éppen a legnagyobb boszorkányüldözések idején.
Éjt nappallá téve kutatott, míg végül szörnyű felfedezést tett.
Akkoriban rengeteg nőt vádoltak boszorkánysággal, és szörnyű halál várt rájuk. Kezüket-lábukat összekötözve vetették tűzre őket. A város főterén emberi hús égett, a szél pedig vitte a fojtogató bűzt. A boszorkányok sikolya betöltötte az éjszakát.
Akkor lépett színre a harangöntő. Kihasználta a máglyák hőjét: azzal olvasztotta meg a fémet, amelyből a harang készült. A lángokban szikrák táncoltak, és a fém izzó, vörös folyammá vált. Azt mondták, hallani lehetett, ahogy a haldoklók hangja beleszövődik a harang testébe – mintha a fénylő olvadék sikoltana, mikor formát kap.
De volt még valaki, akit tűzre vetettek. A város legöregebb asszonya – ő megátkozta a települést, mielőtt a lángok elnyelték volna.
Lassan elcsendesült a főtér. Már csak az égett hús szaga maradt. A harangöntő befejezte munkáját, a harang felkerült a templom tornyára, és onnantól kezdve valami megváltozott.
Márton úgy döntött, felkeresi az eldugott falut. Felcsigázta mindaz, amit az iratokból megtudott. Még néhány apróságnak utána akart járni, mielőtt útnak indult volna.
Egy napon azonban levelet kapott. A boríték megsárgult, a papír illata dohos volt, és valami megmagyarázhatatlan hidegség áradt belőle. Felbontotta.
Ez állt benne:

Ha megtalálod a harangot, ne engedd, hogy megszólaljon.
A város nem felejt.
Bodó Mária.

A név ismerősen csengett. Tizenöt éve tűnt el a környéken.
Márton számára ez tökéletes sztori volt.
November végén indult útnak. A köd sűrű volt, mint a gyapjú, az országút kanyargott, mint egy kígyó. A navigáció makacskodott, majd egyszer csak villant a képernyő:

Úti cél: Szirákia

Pedig ilyen település a GPS-ben nem is szerepelt.
Az első házak szinte a semmiből bukkantak elő. A falak vizesek voltak, a vakolat megfolyt, mint a sár. Az ablakok mögött homályos alakok tűntek fel, majd eltűntek, mintha nem akarták volna, hogy felismerjék őket.
A levegőben különös, édeskés szag terjengett – mint az állott viasz és a rothadó virág.
A főtéren egy rozsdás harangtorony állt. A torony körül megfeketedett fák, s a kövek közé mélyen belesüppedt lábnyomok vezettek – mezítelen lábak nyomai.
A templom ajtaja tárva volt.
Belépve Márton orrát megcsapta a hideg kő szaga. A padokat vastagon borította a por, az oltáron pedig egy fekete rózsa hevert – frissen, mintha valaki aznap reggel tette volna oda.
A harang alatt egy nő állt. Haja hosszú volt és csapzott, ruhája szürke, mint az eső. Tekintete tompa, mégis ismerős.
– Maga… Bodó Mária? – kérdezte Márton rekedten.
A nő lassan bólintott.
– Valaha az voltam. Most… csak a város hangja vagyok.
– Mit jelent ez? – kérdezte, miközben elővette a diktafonját.
Mária ráemelte a tekintetét.
– A harang nem szólalt meg magától. A város kérte. Minden évben új hangot akar hallani. Új lelket.
A férfi hátrált volna, de a templomajtó halkan becsukódott mögötte.
A köd a réseken át beáramlott, mint valami élő lény, és körülölelte őket.
Mária odalépett a haranghoz, végigsimított a láncon.
– Ha megszólal, újrakezdődik minden. De ha elnémul… akkor a város elpusztul.
A harang megzörrent. Előbb halkan, majd mélyen, dobhártyát rezgtetve
Márton odaugrott, meg akarta fogni a láncot, de a fém jéghideg volt, és rátapadt a kezére, mintha élne.
A nő sikoltott:
– Ne! Még nem te vagy a soron !
De a harang kondult.
A hang áthasított a városon. A köd megmozdult. Az utcákon alakok jelentek meg – áttetsző, üres szemű emberek, akik egyszerre fordították felé a fejüket.
A házakból gyerekek kántálása hallatszott:
Harang szava, vér a kőre,
hozd a lelket új időkbe…
Márton futott volna, de a kapu nem engedett. A köd már a nyakáig ért.
A nő arca szétmállott, porrá vált, ahogy a hang elhalt. Csak a ruhája maradt a kövön.
Ekkor megszólalt valami a zsebében – a diktafon.
A hang a sajátja volt:
„Kovács Márton vagyok. Szirákiát megtaláltam.
Egy nő figyelmeztetett, de a harang… megszólalt.
Most hallom a hangokat. A város él.
A város… én vagyok.”
A felvétel sistergett, majd elnémult.
Két héttel később a rendőrség egy rozsdás templomtoronyban talált rá a diktafonra, egy fekete rózsára és egy levélre,melyet a szél mozgatott, mintha valaki épp akkor tette volna le:
„Ha megtalálod a harangot, ne engedd, hogy megszólaljon.
A város nem felejt.”

Alatta friss tintával:
Bodó Márton